Kezdőoldal » Családi kapcsolatok » Szülő-gyermek kapcsolat » Akik csonka családban, apa,...

Akik csonka családban, apa, anya nélkül nőttek fel, vagy valamiféle terrorba voltak tartva, mekkora behatással lett ez a felnőtt életükre?

Figyelt kérdés

26 éves vagyok. Apámat soha nem ismertem, azóta meg is halt. Nevelőapákkal nőttem fel, de egyiket se tekintettem apámnak, csak egy félidegennek, akivel / akikkel egy háztartásban éltem. Anyám se százas. Egész életemben csak a káosz szó jellemezte az életünket. Általános iskolát 5 különböző iskolában jártam ki, annyit költözködtünk. Fiatal felnőtt koromra mihelyst dolgozni kezdtem (19 évesen), anyám bankautomatának nézett engem, minden pénzem el akarta szedni, és még adósságot is vert a nyakamba, mindig semmibe vett, cseszegetett, csak egy púp voltam a hátán. Testvérem nincs. Rokonaimat se ismerem apám részéről, anyám azt mondta nincs senki.

Kb 20 éves koromtól minden szar párkapcsolatba belemenekültem, hogy meneküljek otthonról. 23 Évesen találtam egy rendes párt magamnak, aki szeret és sokat tett már értem /értünk. 3 Éve vagyunk együtt, el is jegyzett, jövőre esküvőt, családot szeretne. 33 éves.

Az én problémám az, hogy kb pszichiátriai eset vagyok, pánikbeteg és depressziós vagyok. Jártam már pszichológushoz is emiatt. Hasztalan. Az állapotomat egyre súlyosabbnak.érzem, rengeteget vagyok feszült, nem találom a helyem, nincsenek céljaim, nem érdekel hosszútávon semmi. Életképtelennek érzem magam, 8 hónapja munkám sincs. A párom iránt néha közömbösséget, néha nagyon erős ragaszkodást, néha pedig "húzzon már el a fenébe" érzésem van. Kapcsolatomat a külvilággal (barátok stb), eléggé leépítettem. Egy barátnőm van már 14 éve kb, akit kb testvéremként szeretek, nagyon jó, es őszinte barátság lett ez az évek alatt. Vele találkozok csak, meg napi szinten beszélünk. Anyámmal sose volt.jó a kapcsolatom, haragot meg mindenfélét érzek iránta, mégis ragaszkodok hozzá, mert anyu. Mások akik ismerik a teljes életemet, mind azt mondják, hogy a helyembe szóba se állnának vele azok után amit művelt. De engem is minden áldott nap nyomaszt a múlt, meg az, hogy ő azt hiszi , semmiben nem hibás azért amiért ilyen lelki selejt vagyok. Beszélni nem tudnék vele mély dolgokról, soha nem volt kb egyetlen mély beszélgetésünk se.

Sokszor legszivesebben elmenekülnék a világ végére mindenki elől. A napjaim nagy részét így is a 4 fal között töltöm. Ha csak a szomszéd boltig kell mennem, máris a pánikroham kerülget. Néha olyan szinten kész vagyok, hogy.attól félek összeomlok és kórház lesz a vége.

Tudom, hogy mindenkinek megvan a saját keresztje az életben, de hogy bírjátok kézben tartani az életeteket?


2016. jún. 7. 17:10
 1/9 A kérdező kommentje:
Ja,.és hozzáteszem, hogy a gyerekvállalás gondolata nekem egyenlő az öngyilkossággal. Amúgy sem vagyok gyerekpárti, de ebben az állapotomban szerintem fel is kötném magam, ha terhes lennék. Férjhez menni sem nagyon szeretnék, feleslegesnek érzem. Így is pont jól elvagyunk.
2016. jún. 7. 17:20
 2/9 anonim ***** válasza:
Megbékéltem magammal. Van egy 8 éves fiam. Dolgozom,ôt meg szeretem,gindoskodom ròla.
2016. jún. 7. 17:27
Hasznos számodra ez a válasz?
 3/9 anonim ***** válasza:
100%

Engem egy agresszív alkoholista anya nevelt olyan 11 éves koromig. Az utolsó "mert én sz*rt*lak a világra így úgy taposlak el ahogy akarlak" eset után kórházba kerültem. Mindkét fülemre halláskárosodást szenvedtem, az állkapcsom eltört, akárcsak több fogam is. A jobb könyökömet úgy eltörte az anyám, hogy ma sem vagyok képes rendesen kiegyenesíteni a karomat.

De ennek ellenére felnőttként boldog életet élek. Ugyanis a múltat nem tudom megváltoztatni így azon már nem kesergek, nem emésztem magam, hogy miért ilyen anya jutott nekem, miért vert meg 11 éves koromig szinte minden nap. A múltat lezártam. Nem foglalkozom vele. Elmesélem ha kérdezik, de túl léptem rajta. Ezért nem is engedem, hogy a jelen illetve jövőmet olyan emberek miatt tegyem tönkre akik azt sem érdemlik meg, hogy embernek nevezzem.

Neked is ezt tanácsolom. Ne a múlt miatt rágódj, mert azon felesleges. Csak saját magadat teszed tönkre. Tessék az önsanyargatás helyett inkább tenni valamit azért, hogy jól, boldogan élhess.. Neked kell megteremteni ezt, nem egy pszichiáter fogja megmondani mit csinálj.

Sajnos amíg ennyire a múltaddal foglalkozol addig semmit nem fogsz haladni.

Találj el életcélt magadnak. Mindenkinek van valami amit szeretne. Ha kell próbálkozz ezer dologgal, valami csak bejön.

Én pl mindig mindent kipróbáltam.

Ma 35 évesen ott tartok, hogy őszinte vagyok mindenkihez még akkor is ha megsértődik valaki. Ha valaki nekem nem szimpatikus vagy megbánt, én nem jópofizok, szó szerint megmondom az illetőnek, hogy innentől kezdve nincs közünk egymáshoz, és bizony onnantól kezdve egy vadidegen lesz. Rengeteg hobbit kerestem, és 33 évesen szerettem meg az íjászkodást. Olyan dolgokkal foglalom el magam amiket szeretek csinálni, és olyan emberek társaságában élek akikkel jól érzem magam.

Élni kell, és nem a múlt miatt keseregni.

Ha ezen már túl van akkor tudni fogsz te is jól élni.

2016. jún. 7. 17:50
Hasznos számodra ez a válasz?
 4/9 anonim válasza:

Nekem apám alkoholista volt, elég sokat bántotta az egész családot, anyám ott is hagyott minket. Nem részletezem, de a pánikbetegség, depresszió ismerős. Terápia és gyógyszer nélkül másztam ki belőle, és a gyerekkorom nincs már hatással a felnőtt életemre, megtanultam túllépni rajta, a szüleimmel is egész jó kapcsolatban vagyok.

OFF: Az ex barátom is hasonló helyzetben volt mint te, az érzéseidet tekintve, tönkre is ment a kapcsolatunk. Ha a pszihológus nem használt, menj el pszihiáterhez, nem vagyok a gyógyszerek híve, iszonyat könnyű rászokni és nehéz letenni, de ha tényleg olyan súlyos a helyzet, akkor talán nem ártana nyugtató, kedélyjavító a terápia mellé. A volt barátomnál úgy néz ki hogy használ ez a kombináció, fél év után már látja a kiutat. :)

2016. jún. 7. 17:57
Hasznos számodra ez a válasz?
 5/9 anonim ***** válasza:

Akkora behatással lesz a felnőtt életedre, amekkorát hagysz neki. Minél jobban lovagolsz ezen, és minél több teret engedsz a régi sz.rságoknak, annál inkább lehúzod saját magadat, és annál nehezebb lesz kimásznod a gödörből.

Én úgy bírom kézben tartani az életemet, hogy felismertem, hogy már rég vége van a sok sz..rnak. Ha már egyszer elköltöztem, alig tartom velük a kapcsolatot, már rég nem irányítanak/húznak le/bántanak/vernek/terrorizálnak/satöbbi, akkor tulajdonképpen mi a jó francért szenvedek és sajnálom magam ennyire még mindig, ahelyett, hogy élvezném a szabadságomat, a kapcsolatomat, a munkámat... mindent. Rájöttem, hogy baromi szánalmas, amit művelek, és csak saját magamnak és a kapcsolatomnak, a páromnak ártok ezzel.

Innentől egyébként jóval egyszerűbb a dolog, mint gondolnánk... ha egyszer Te is eljutsz eddig, és felismered a szitut, olyan lesz, mintha levennél egy sötétszürke lencséjű szemüveget, amiről eddig nem is tudtad, hogy rajtad van, és meglátnád, hogy milyen szép, élénk színek vesznek körül, hogy nem láttad őket eddig, pedig eddig is itt voltak az orrod előtt, úristen, hát ez gyönyörű...! :)

A lényeg, hogy - saját tapasztalataim szerint - csak Te tudsz segíteni magadon... a párod, a pszichológusod, a barátnőd néha le tudja takarítani neked azokat a lencséket, hogy kicsit szebb legyen a világ, de a szemüveget csak Te tudod levenni. :)

2016. jún. 7. 18:04
Hasznos számodra ez a válasz?
 6/9 A kérdező kommentje:
Nagyon nagyon KÖSZÖNÖM a válaszokat!!!!
2016. jún. 7. 18:13
 7/9 anonim ***** válasza:
0%

A pszichológus az egy istenverte bölcsész, fogjátok már fel végre. Ennyi erővel a gázszerelést is rábízhatnád...


Menj el a háziorvosodhoz hogy küldjön el pszichiáterhez.

2016. jún. 7. 18:41
Hasznos számodra ez a válasz?
 8/9 anonim ***** válasza:
Nagyjából mindenkivel egyetértek. De szerintem is nagyon fontos, hogy keress fel egy pszichiátert. Nálunk nem volt ilyen súlyos a helyzet, én hasonlóan az előttem szólókhoz ki tudtam jönni a gödörből nagyjából. Apánk inkább lelki bántalmazó volt, amelett, hogy néha kapta, ami a kezébe került és ütött. De ez tényleg viszonylag ritkán fordult elő. Ketten vagyunk srácok, előttem a bátyám kitaposta az utat, közel sem kaptam annyit, ráadásul az ő példáján okulva már nem is próbáltam kötődni apámhoz, teljesen elszigeteltem magam tőle, így könnyebben megúsztam érzelmileg. A bátyám viszont szóról szóra olyan (csak volt, remélem), amilyennek most magadat leírtad. Vele a barátnője is szakított, aki kezdte kihúzni a gödörből, mert már gyerekre vágyott, közös életre, biztos pontra, stb. Addig sanyargatta magát, míg egyre súlyosabb beteg lett, de nem törődött vele, kis kíján belehalt. Depressziós, szociofóbiás, semmit nem csinált, ült a sötét szobában, és játszott, tanult (mellé elég fura zseni gyerek is, de ez csak még magányosabbá tette), nem lehetett ebből kimozdítani, hiába próbálkoztam. Barátai nem voltak egyáltalán. Most ott tartunk, hogy órákig is eltudunk beszélgetni, röhögni, van munkája, rendeszeres csinálja (ez is rengeteget számít egyébként, hogy vezess be rendszert az életedbe, ne legyen elvesztegetett/felesleges időd magadat gyötörni), van egy haveri társaság, akikkel rendszeresen találkozik, és egy közelebbi barátja. És mindezt egy pszichiáternek köszönheti, aki végül elvállalta úgy, hogy egy egész osztályt vezet, sokszor egyedül dolgozik, semmi ideje, a bátyám egyszer jár hozzá egy héten. Persze őt megelőzte 3 másik orvos, akinél járt már a gondjaival, egyik sem tudott rajta segíteni. Persze, rendesen gyógyszereken él, amivel volt is gond, mert mire sikeresen beállították neki, beletelt közel egy évbe. És igen, valószínűleg örökké szedni fogja őket. De azt hiszem nyugodt szívvel teszem le a voksomat emellett az élet mellett, ha választanom kéne, mint az öngyilkosjelölt, magányos zombi mellett... Próbálj meg találni egy jó szakembert, és kitartás, ne add fel!
2016. jún. 7. 18:55
Hasznos számodra ez a válasz?
 9/9 anonim ***** válasza:

Anya meghalt 13 éves koromban. Apával nagyon összecsiszolódtunk - egyébként is fiús voltam kislányként is, így a "csajosság" hiánya annyira nem tört le.


18 évesen összeköltöztünk a mostohaanyámmal, aki utált. Irigy volt rám, minden nap bántott, megalázott, leszólt... apa előtt persze ment a jópofizás.


5 év alatt teljesen tönkretett, önbizalmam semmi, félek megszólalni, utálom magam, önértékelés a béke sgge alatt, hol nem eszek, hol kihányom, egyedül vagyok, mert nem bízok senkiben (hisz úgyis bánt), stb.


Gyereket kizárt, hogy vállaljak, minek? Hogy olyan elc.s.szett legyen, mint én? Mellesleg a férfiaktól is félek, hisz ott is volt 2-3 szr tapasztalatom.


Pszichiáter, pszichológus, természetgyógyász, csoportterápia... már minden volt, mégsem tudok felállni.

2016. jún. 7. 22:27
Hasznos számodra ez a válasz?

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!