Túl lehet ezen lépni? Lehetek még egészséges ember?

Sziasztok!

Előre is elnézést, ha hosszú lesz.

Fiatal felnőtt nő vagyok, és csak nemrég döbbentem rá arra, hogy a lelki problémáim a gyermekkoromból erednek. Nevetséges igazából, hogy eddig nem ébredtem rá arra, hogy mennyire bántalmazott lelkileg az anyám és hogy milyen mély nyomokat hagyott bennem.

Nagyon szigorúan fogott mindig is, valamint rajtam vezette le a dühét minden miatt. Apróságok miatt is kikaptam, pl. életem legnagyobb verését (velem záratta be az ablakot, hogy a szomszédok ne hallják, ahogy zokogok és könyörgök, hogy ne csinálja) azért kaptam, mert szerinte 8 évesen én tönkretettem egy kazettáját (amiről később kiderült, hogy tökéletesen működik, csak ő nyomkodott el valamit a magnón). Amikor szóba hoztam évekkel később, csak annyit mondott rá, hogy csináltam már elég stiklit, nem ártott meg az a verés. Fura, hogy felnőtt emberként is ilyen fájdalom van bennem emiatt, de sajnos az ilyen emlékeim megmérgezik az életem.

A fizikai bántalmazás még nem is volt annyira nagyon durva, volt pár ilyen túlkapása, de lelkileg még jobban terrorizált. Gyerekkorom óta hallgatom, hogy lusta vagyok, sunyi vagyok (ez akkor indult, amikor kaptam egy 1-est elsős koromban és egy hétig nem árultam el, mert tudtam, hogy verés lesz belőle), rosszindulatú vagyok. A fő probléma, hogy el is hiszem magamról, mára odáig jutottam, hogy nehezen teremtek kapcsolatot, amit sikerül, az is felszínes, mert habár küzdök ellene, folyamatosan olyan érzés van bennem, hogy ha valaki előtt megnyílok, az megtudja, hogy milyen szörnyű vagyok és többé szóba sem áll velem.

A mai napig hatalmas befolyással van az életemre. Olyan fősulit csináltam, amit ő szeretett volna, persze még inkább eltűnt az önbizalmam, mert bukdácsoltam folyamatosan, vért izzadtam, hogy befejezzem. Az első év után abba akartam hagyni, hogy mást kezdjek el, de kijelentette, hogy akkor többé nem tehetem be hozzájuk a lábam. A befolyása mértékét mutatja, hogy akkor már külön éltem és eltartottam magam, mégsem voltam képes lépni.

A legrosszabb az egészben, hogy mindezek ellenére szeretem őt, mert habár csak abban támogatott mindig, amit ő jónak látott, azért tudom, hogy szeret engem, mert volt és van sok jó pillanatunk is.

Ami még nagy probléma, hogy úgy érzem, én is ilyen leszek, mert már megjelentek az előjelei. A párom úgy le tudom hurrogni, hogy elképesztő, utána pedig őrült bűntudatom támad. Van egy kutyusunk, aki a múltkor nagyon kiakasztott, és olyanokat mondtam a páromnak, hogy "ez a legostobább dög a világon", "kár volt megmenteni", "megérdemelte volna, hogy ott hagyjuk", stb, ami őszintén megrémiszt, mert most is elsírom magam, ha eszembe jut, hogy miket mondtam. Emellett ez nagyon baljós előjel a jövőbeli gyerekemmel szemben, emiatt lassan a gyerekvállalás gondolatát is elvetem, mert nem akarok majd ilyen anya lenni.

Borzalmasan nehéz, most is össze vagyok zavarodva, és félek, hogy mindent szétbarmolok magam körül. Úgy érzem, hogy nagy előrelépés, hogy sikerült tudatosítani magamban, hogy igen, engem bántalmaztak olyan dolgokért, amiket NEM érdemeltem meg, de itt még egy problémába ütközöm: ha megpróbálom magam úgy elképzelni, aki belül nem szemét, rosszindulatú, sunyi dög, akkor egyszerűen nem találom saját magam. Az identitásommá vált, amit az anyám éveken keresztül belém sulykolt, és nem tudom, hogy akkor ki is vagyok én.

Dühös is vagyok az anyámra, de sajnálom is, mert a nagyanyám ugyanez a kategória, az anyám is ezen ment át, csak ő nem ismerte fel, hogy ez így nincs rendjén.

Önfejlesztéssel ezen túlléphetek? Lehetek még egészséges lelkületű ember? Tudom, hogy hosszú volt, ha végigolvastad, nagyon köszönöm.