Nem tudom mit tegyek mar. A szuleim folyton csesztetnek es mindenen kiakadnak es kiabalnak meg mindenert engem hibaztatnak. Mit csinaljak?

Tinédzserkoromban nekem is hasonló kapcsolatom volt a szüleimmel, kb 14-20éves koromig. Nehéz természetű kamasz voltam én is, és mostmár (28éves fejjel) sokmindent belátok én is, hogy nem lehetett könnyű velem, viszont azt hiszem ők sem voltak kellőképp türelmesek és megértőek, vagy csak nem tudták, hogy hogyan kellene kezelni egy tinédzsert. Nálunk ez csak 20éves koromban oldódott meg, amikor elköltöztem otthonról. Anyukámmal pl azóta nagyon jó a kapcsolatom. De kívánom, hogy nálatok ne csak a költözéssel oldódjon ez meg. Nehéz időszak a tizenéves kor, mindenki számára. Sok sok türelem és megértés kellene mindkét fél részéről. Egyébként én is olyan voltam, hogy ha otthon voltam, a szobámban kuksoltam, mert anyukám mindig megtalált valamivel, és abból mindig veszekedés lett, ez általában a házimunka miatt volt, mivel semmit nem segítettem (amiben egyébként igaza volt), vagy a tanulással kapcsolatban (amiben szintén igaza volt), de általában nem voltam otthon, inkább mentem a haverokkal, barátokkal bandázni. És én sem szerettem a családi programokat, pl amikor Olaszországban voltunk nyaralni, végig teljes depresszióban voltam, hogy én haza akarok menni a haverokhoz. Így visszagondolva, eléggé rosszul eshetett szegény szüleimnek, hogy visznek ide-oda, azért, hogy jól érezzem magam, élményeim legyenek, én meg mindenre húzom a számot. Ez bárkinek rosszul esne. A te szüleidnek is biztosan ez esett rosszul. De azt mondom, hogy bármennyire is nem egyszerű egy tinivel, azért csak a felnőttnek kéne felnőttnek lennie, és mondjuk emlékezni rá, hogy az ő tinikoruk sem volt könnyű, és ebben az időszakban sokkal türelmesebbnek kellene lenniük a szülőknek. Na és beszélgetni a gyerekükkel. Idővel ezek a problémák megoldódnak, hiszen a gyerek felnő, rendeződik minden, de sokkal egyszerűbb lenne, ha ezt a pár évet sem folyamatos csatározásban kellene leélni

Te jó ég! Kis helyesírás árt? Na mindegy. Ne lepődj meg, hogy kiakadt rád, mikor az utolsó percben közölted vele, hogy nem akarsz menni. Habár a fogalmazásod, hisztid és a helyesírásod alapján, ne csodálkozz, ha úgy bánnak veled, mint egy 10 évessel.

Szerintem a szüleidnek vannak gondjaik amik rajtad csattannak csak azért mert van mibe belekössenek mert kamaszodsz és ugye nekik sokszor nem tetszik valami. Én 20-22 éves koromba amikor ténylegesen kezdtem felnőttként viselkedni, és gondolkodni, és ezerszer jobban átláttam a dolgokat. Ez akkor volt nálam jellemző amikor átköltöztem nagymamámhoz részben mert 20 km-rel arrébb lévő városban lakott 5 percre a munkahelyemtől és hogy ne kelljen az első busszal éppen hogy beessek futva a munkahelyemre hanem onnan szépen kényelmesen gyalog is simán beérek akkor döntöttem el hogy megyek hozzá lakni. Alapból a 80 négyzetméteres ház már sok volt neki, fenn bírta tartani mert jó nyugdíja volt, de már kellett neki a segítség mert napi szinten járt kezelésekre és sokszor már főzni sem nagyon tudott magára. Én akkor nulláról tanultam meg főzni, de érzékem megvolt hozzá, és vezettem a háztartást. A nagymamám nem szorult ápolásra, csak segítenem kellett neki pár dologba és kerestünk olyan nem megerőltető elfoglaltságokat pl a vasalás vagy a varrás ami nem egy megerőltető tevékenység és le is köti magát szabad idejében. A főzést már nem bírta úgy de a hozzávalók előkészítését megbírta csinálni. Én akkor amikor szinte hirtelen rám szakadt minden, a folytonos boltba járás, háztartás vezetése, nagymamámnak segítettem ha arról volt szó, autót vettem hogy picivel kényelmesebb életem legyen és én is voltam olyan helyzetbe amikor jöttek elő a gondok amiken járt az agyam főleg amikor nagymamám állapota annyira leromlott hogy végelfekvőbe került csak nagy ritkán hétvégén jöhetett haza 2 napra 1 éjszakára szigorúan, de akkor inkább apámékhoz vittük hogy velük is legyen. Akkor én nekem ő végette is nagy fejfájásom volt, mert aggódtam érte. Anyai nagyapám is akkor esett át egy szívműtéten akihez napi szinten jártam a kórházba, amikor szanatóriumba került ezzel 3 hétre Balatonfüredre heti kétszer jártam oda ami autóval bő 2 órás út, és csak én jártam hozzá anyámmal mert más nem volt rá kíváncsi sajnos ez neki annyira fájt hogy ebbe halt bele nem sokkal később. Aztán az ő házával is kezdeni kellett valamit, oda is sokszor munka után lementem szigorúan körbe nézni mert pont tél volt és ellenőriztem a minimális fűtést hogy megy-e rendesen. A házat eladni sem volt egyszerű mert igaz hogy anyám volt az egyedüli örököse így is nagy tortúra volt mire elértük azt hogy végre kitehessük az eladó táblát. Ez engem is eléggé felstresszelt mert folyton én intéztem mindent és akkor beláttam hogy nem egyszerű ha valaki egy kis problémával az utolsó percbe áll elő ami nem is akkora de akkor az emberbe kijönnek a dolgok és akkor üvölt, ordibál, meg minden. Akkor a munkahelyemen az egyik gyakornok volt rám bízva, és elém állt azzal hogy nem találja a munkalapot amit direkt kértem hogy töltse ki ameddig én elindítom a gépet próba gyártásra, és akkor jött elém azzal hogy nem találja a pecsételőt amin a nevem meg a cégen belüli adataim szerepelnek mert azzal egyszerűbb mint kézzel irkálni, és akkor mondtam hogy írja kézzel mert nincs jelentősége a pecsétnek, és akkor kérdezte hogy írom a vezetéknevem én meg üvöltöttem vele ok nélkül, ő pedig sírva ment ki az üzemből. persze bocsánatot kértem tőle, de kis apróságokkal amikor ezer máson kattogott az agyam és próbáltam a munkára is koncentrálni kihozta belőlem az oroszlánt, és ez lett belőle.

Miért nem akartál elmenni fürdeni.

Ha nem akarsz menni talán mondd meg az elején és ne amikor már mindenki elkészült te idióta..