Akinek nagyobb gyereke meghalt, hogy élte túl?

Ú de szét fognak szedni az abortusz ellenesek.

Persze nyilván fáj az embernek ha elhal a magzata(de ez se fájdalom inkább csalódottság tudod mikor kisgyerekként vársz valami ajándékot aztán mégse kapod meg) de fel nem érhet ahoz a fájdalomhoz mint a szülők vagy közeli hozzá tartozó elvesztése. Az aki ezt mondta neked egy önző dög lehet. Nők millió csinálnak abortuszt csak ebbe gondolj bele. Hogy lehetne összehasonlotani azt a fájdalmat egy vetéléssel. De nem is irok többet ugyis leleszek pontozva.

Nem a gyermekem, a nővérem halt meg, 32 évesen, rákban. Én három évvel vagyok nála fiatalabb. Sokkos állapotban vagyok még ma is. Most is kezdek sírni, valószínűleg mire végigírom már látni sem fogok... Már lassan 10 éve történt, de nem tudom feldolgozni. A szüleink sem igazán tudták. Évekig nem tudtam velük beszélni, mert ha csak rájuk néztem akkor vagy ők vagy én sírtam. Napi szinten látogattam őket és csak ültünk az asztalnál és sírtunk. Sosem tudtam ezt jól feldolgozni. A nagyszüleim halála is összetört, de ez valahogy teljesen más volt. 8 hónap leforgása alatt a semmiből ment el. Szörnyű volt végignézni azt ahogyan szenved a kezeléstől, majd a végén amikor már mindenki tudta, hogy nem lesz jobban akkor látni rajta azt a mérhetetlen fájdalmat és szeretetet. A mai napig nem tudta feldolgozni a család. Nővéremnek volt egy férje, gyermekük nem volt még. A férj azóta nem beszél velünk, de nincs semkije. Alkoholista lett. Pár hónapja amikor futólag találkoztunk akkor teljesen tiszta volt és őszinte örömmel közölte, hogy agydaganata van. Fogalmam sincs, hogy hogyan lehet feldolgozni a halált. (Ha valakinek van tuti tipje szívesen veszem) De amikor egy fiatal életerős ember hal meg az egy katasztrófa. Még most is van, hogy éjjel felébredek és elkezdek sírni. A férjem eleinte nem tudott ezzel mit kezdeni, de már hozzászokott. Ilyenkor kibőgöm magam és másnap megyek dolgozni mintha misem történt volna. Hazafele meg benézek nővéremhez a temetőbe és "beszélgetek" vele egy kicsit. Attol megnyugszom...

Bárkinek bárkije is hal meg, az az Ő saját fájdalma és nem lehet összemérni máséval.

Egyik munkatársnőmnek a fia halt meg, 18 évesen. Egy részeg srác ütötte el, azonnal meghalt. Ez lassan 15 éve történt, de a mai napig nem dolgozta fel teljesen, és valószínűleg nem is tudja sosem.

Egy másik munkatársamnak a lánya 2 éve halt meg, a fiúja vitte motorral, amikor elestek. A lány azonnal meghalt, a fiúnak még karcolásai sem lettek. Nagyon sokszor sír, teljesen megváltozott, ami nyilván érthető is. Ráadásul náluk nem is volt több gyerek...Nagyon szomorúak ezek a dolog.

Sokat segítene a nagybetűk használata és a mondatok normális tagolasa.

Mindenki más, mindenki máshogyan dolgozza fel a fájdalmat. Az élet rendje Az, hogy a szülő hal meg a gyereke előtt. Egy veszteség mindig fájdalmas, de a gyereked elvesztése tetőzik azzal, hogy értelmetlen, nem lehet rá felkészülni, nem ez a normális

Ha azt kérdeznéd, hogy a 2 éves lányom vagy a majdnem 70 édesanyám menjen el, akivel kiváló a kapcsolatunk... gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy az anyukám menjen. És 100 %, hogy ő is azt mondaná, hogy inkább ő.

De ugyanígy, ha az lenne a kérdés, hogy én vagy a lányom... én halljak meg, ő maradjon.

Ez az élet rendje, nem fordítva.

Két példa:

25éve halt meg a fiam (26). Én valahogy "túléltem", de a feleségem még most sincs pszichikailag rendben. A nők sokkal érzékenyebbek a lelki vonalon a férfiaknál.

Mikor az eset történt, pár hónappal rá a feleségem kolléganője egy beszélgetés közben ezt mondta neki:"Képzeld az unokanővérem fia meghalt egy GK balasetben. Te azt el sem tudod képzelni, miket él át szegénykém!"

Hát, ez viccnek sem illik be. Tehát a mások baját csak úgy távolból szokták érzékelni.

Úgyhogy én tudom elképzelni a helyzeted és együttérzek veled.