Ez szeretet? Mert a szüleim ezt állítják.

Én mégsem érzem így. Nincs olyan nap, hogy apám és anyám ne szólna be valamiért. Pl. anyu megkér, hogy vigyem ki neki a telefont és a tokját, de ő nem arra a tokra gondolt, hanem a másikra, és ilyenekből képes veszekedést szítani. De apám is. Anyámnak ha nem ugrok egyből, akkor megmondja, hogy miért nem jöttem ki rögtön, amikor szólt. Ha elmondom a problémámat, akkor egyből azzal jönnek, hogy nekem mindig csak bajom van. Amikor régen mondtam, hogy az iskolába gúnyolódnak, akkor is azt mondták, hogy biztos oka van annak, mert rám szálltak. Mindig azt mondják hogy nekik vannak a legelrontottabb és legszerencsétlenebb gyerekük. Mindig mások gyerekeit dicsérik: nézd csak xy milyen ügyes, ő a jég hátán is megélne, nézd csak ennek a lánynak mindig akad pasija, míg neked senki. Nem tartják tiszteletben a privát szférámat, a szobámban ülnek. Azt lesik, vajon én mennyi villanyt használok el. Illetve azt is nézik, hogy neten mit nézek, és meg is jegyzik, hogy én mennyi hülyeséget olvasok, vagy nézek. Szerintük örüljek, ha van aki elvisel, ugyanis engem sehol nem szeretnek, mert nem vagyok szerethető. Ha vesznek valamit, utána azt mondják, hogy na látod, mennyi mindent megveszek neked.