Kezdek a saját anyámra hasonlítani, hogyan tehetnék ellene?

Az én anyukám mindig csak ott volt egy lakásban velünk, de sosem játszottunk, sosem figyelt ránk, ha beszéltünk, nem tanítgatott, szóval sosem volt meg az az igazi anya-lánya kapcsolat. Később szerintem depressziós is volt, csak magával törődött, nem lehetett segítséget kérni tőle semmiben, nem fordulhattunk hozzá a problémáinkkal, tini koromban rendszeresen mások előtt megalázott verbálisan pl hogy hogy nézek ki. Ezek gyerekes dolognak tűnnek így majd harmincévesen, de be kell ismerjem, komoly károkat okozott. És innen jön a kérdésem.

Van egy kislányom, másfél éves. Tündéri, imádom de elég nehéz eset. Sokszor elutasító, csak akkor pusziszkodunk, ölelkezünk ha ő akarja. Akaratos, kezd dacolni, mindenen elsírja magát. Mostanában sokat gondolkozom, vajon jó irányba fejlődik érzelmileg? Vajon mennyire befolyàsolom azzal hogy nehezen tudunk felhőtlenül játszani? Mert nem tudom hogyan kell, nem tudok feloldódni. Sokszor nem tudok teljes figyelmemmel felé fordulni, mert az én szülői mintámat követem, ezer dolgot csinálok mellette.

A minap anyukámnál voltunk és kértem hogy kijön-e velünk játszani az udvarra. Azt mondta persze, mindjárt... eltelt másfél óra és nem jött mert még ezt megcsinált meg azt megcsinált... mert mindig minden fontosabb mint a gyerek és sajnos néha ugyanezt látom magamon. :( Annyira szeretnèm ha mosolygósabb, elégedettebb kisgyerek lenne, de úgy érzem most nem az. Pszichológust ne ajánlatok, mert esélytelen eljutnom, viszont jó tanácsot, könyvajánlást szívesen fogadok! Szeretném helyretenni magamban a dolgokat.

Talán a férjemmel is javulna a kapcsolatunk...