Egyes szülőknek mire jó az, ha visszafogják, gátolják a gyereküket, beleszólnak mindenbe, rombolják az önbizalmát, és állandóan a sarkában vannak? És miért vannak megsértődve, ha a gyerekük felnőttként nagyon eltávolodik tőlük?

Csakhogy azok a "tapasztalatok" már jó eséllyel nem "versenyképesek" és csak a mélyről gyökerező, de mára kiüresített, megtagadott "értékek" ugyanazok, mint

50-100-200-500-1000-2000 évvel ezelőtt.

Ezeket pedig a más légkörben, már "értékrenddel" élő gyerek csak az éretté válás után veszi/veheti észre, tapasztal(hat)ja meg. Azok közül is csak a szerencsésebbje élheti meg.

Ha egyszer a szülei képtelenek voltak felé azt nem mélysötét megnyilvánulásokkal, primitív agressszióval "előadni", hanem jó példák és felelősségtudatos nevelés útján , gondolkodásra késztető, példaadó magatartás bizonyításával értetni, elmagyarázni, megtanítani az utódnak a helyes értékrendet, akkor ne legyenek meglepve, hogy a gyerek esetleg nem úgy reagál a későbbiek során sem, mint azt "elvárták" tőle.

Ha valaki például csupán azért veri a gyerekét, mert "otthon is azt TAPASZTALTA, így tanulta, akkor szerinted ez a tapasztalat kötelező hagyománnyá kell váljon a családban? ( már ha egyáltalán van még hagyományos értelemben vett család, apa, anya, nagyszülő, miegyéb, vagy csak a selejtes géndonorok veszik körül a gyereket)

Tapasztalat ezerféle lehet, jó is, rossz is, de a szülő felelőssége a nem célravezető, vagy éppen káros tapasztalatok gyakorlatának kerülése.

Ma pedig rosszindulat, illetve butaság nélkül is rég életképtelen lehet egy-egy

30-40-50 évvel tanult "minta, akkor szerzett "tapasztalat". Az idők próbáját kiálló, bármikor valós értéket jelentő "tapasztalat", értékrend, megőrzésre és örökítése sok fiatalnak nem azért adatik meg, mert a szüleitől tanulta meg becsülni azokat.

Nem figyeltél: írtam, hogy a szerencsétlen szülőket, aki csupán eszköznek, távirányíthatónak, felelőtlennek, önálló döntésre képtelennek ÍTÉLIK a gyereküket, azok legtöbbje sem rosszindulatból teszi azt, amit tesz.

Nézz körül pl. a ma 20-25éves szülők között! Már ők sem a szüleik gondoskodásán, érdeklődő odafigyelésén, törődésén szocializálódtak, hanem a Mekin, zacskóslevesen, neten, fácsén. Némelyiküknek a házi munkáról fogalma sincsen. A gyereknevelésről pláne. Később pedig ők osztják a nincset...te pedig nem érted, hogy miért dühít sokszor, amikor azzal jön sok kívülálló, hogy a "mai gyerekek, szrt sem érnek, meghogy "bezzeg a mi időnkben".

Sok szülő sem tehet már arról, hogy NINCS MIT TOVÁBBADNIA a gyereknek, mert már ő sem tapasztalhatott meg életképes nevelési mintát! És mivel sokuk viselkedni sem tanult, milyen jogon hánytorgatja fel a gyereknek, hogy selejtes melléktermék?

Még mindig ne tévesszed figyelmen kívül azt a tényt, hogy NEM általánosítottam!

Akinek nem inge...tudod? Vagy ilyen irányú tapasztalatszerzésen még nem kellett átesned?

Régen kb. 25év volt egy "emberöltő".

De ma kb. mennyivel számolsz? Ma tömegével lézengenek körülöttünk a 25évesen már kétszeresen elvált, kiégett apák-anyák, akiktől a hétvégi apukáknál "nevelkedett" és a neten FELNEVELŐDÖTT gyerekek várják az egészséges példákat, a családmintát, a továbbörökítésre valóban méltó TAPASZTALATOKAT. Azoktól a szülőktől, akiknek már szintén nem kitől pozitív tapasztalatot gyűjteniük és szintén nem volt "gyerekszobájuk"?

És ezeket megszenvedett tapasztalatokat mégsem lenne muszáj felülírhatatlan mintaként továbbadni, csak mert TAPASZTALAT!

30-40 éve egy gyereknek még sejtése se kellett legyen olyan dolgokról, amiket ha ma nem tud, elveszett ember!

Nem tudom, mennyi idős lehetsz, de úgy vélem, hogy a te tapasztalataiddal nem biztos, hogy sokat ér az az utód, akinek bizony nem az apja-anyja fogja a kezét, hanem vadidegenek (sokszor sggfej baromállatok, pl. a főnökeik) határozzák meg, milyen jó, vagy rossz tapasztalatokat szerezzenek.

Ma a gyerekek nagy százaléka a túlélési stratégiákat már nem a szüleiktől látják példaként.

ma 09:46!

Attól, hogy valaki idősebb, nem biztos hogy bölcsebb is!

Az én anyám lassan 50 éve rendelkezik állandó jövedelemmel, mégsem tud a pénzzel bánni!

Majd 70 éves, mégis pont úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett pisis tini.

Ha nem kap meg valamit, akkor hangosan kiabál, ajtót csapkod, csúnya jelzőkkel illette azt az embert aki nemet mond neki.

A kérdezőnek:

Egyetértek az első két válaszolóval.

Annyit tennék hozzá, hogy az ilyen szülők saját tulajdonuként tekintenek rád.

Neked semmi jogod, választásod, önálló gondolatod nem lehet szerintük.

Minél távolabb vagy tőlük, annál nagyobb biztonságban vagy!

8-as.

“Ma már a "gyerekeknél a labda", a közeljövőben már a gyerekeknek kell bizonyítaniuk, hogy "meg tudnak bocsátani", felelősséget képesek-e érezni, és maradt-e annyi önbecsülésük, hogy "ne tagadják meg" azokat, akik --jól,vagy rosszul, a maguk módján cselekedtek--, de legtöbb esetben egyáltalán nem akartak a saját gyermekeik legfőbb ellenségévé válni.”

Lehet nem akarnak a gyerek ellensegeve valni tudatosan, de mindenkinek jar az egyeni szabadsag, boldogsag joga, a terror nelkul. Nem vagyok kotelezo elviselni csak azert mert ok hoztak letre. Egy gyerek nem csak errol szol es ez nem egy erdem. Ha mar vallaltak vallaljak mindennel es ne csak megcsinaljak hanem mindentol fuggetlen modon torekedjenek a legjobbat adni. Persze elvileg azt akartak csak korlatozottak voltak a lehetosegeik stb.. de miert kell nekem olyan valakit elviselnem akar rokon akar nem (csak mert elmeletileg nem akartak rosszat) az osszes szemetsegevel egyutt aki Nem akar es Nem hajlando valtoztatni mert o az okos es rajta kivul mindenki hulye! Minek arra erofeszites aki lehetetlen eset! Sehogy nem lehet dullore jutni. Nem tunik fel neki hogy nincs egx baratja se, se semmilyen mas rokoni kapcsolat se, nem mert megmagyarazza maganak. Mindenki irigy es amugyis a masik sotet. Mintha a fallal beszelne az ember.

Szerintem a gyerek reszerol itt mar nem a lojalitas es jajj a szuleim es en vagyok az okosabb mint ok es felulemelkedem stb.. kell es lehet hogy porondon legyen. Van egy pont ahonnan NEM a valasz. Az olyan emberekekkel kapcsolatban akikkel tenyleg semmit nem lehet kezdeni ott mar nem ez a szint van. Az mar egx masik szint. Es ha a gyereknek van egy kis esze, ralatasa akkor Nemet mond a sajat erdekeben! Mert hasztalan minden.

Es ha az ember elt is negativ peldaba meg jobban kene lassa es tudja mit ne adjon tovabb a sajat csaladjaba. Pont tudnia kene mit kell valtoztatnia+ dolgoznia sajat MAGAN. De az ilyen gogos embereknek az meg se fordul a fejukbe mert ok a tokeletessegek. Akkor innentol nekem nincs feladatom. Nem tudom megvaltoztatni senkit aki nem akarja.. es nincs se jogom se energiam gyozkodni. Felnott ember, o dontese hogyan akar elni. Ahogx az en eletem a sajat dontesem es nem akarok a tovabbiakban olyan kornyezetet. Mindenkinek szabad joga.

Szia, #8-as vagyok!

Nézd meg, mi véleményt írtam az általad idézettek után :

" Ma már az utódoknak kell bizonyítani, hogy minden esetben képesek helyesen mérlegelni.... Vagy-vagy.

Vagy "megbocsátani", családi értéket --ha későn is, de--felismerni és őrizni, erkölcsiekben is felnőni a feladathoz, felelősséget vállalni."

"VAGY--HA AZ INDOKOLT!--AKKOR IGENIS VÉGLEG LEZÁRNI EGY FEJEZETET, ÉS ÉLNI A MAGAVÁLASZTOTTA, FÜGGETLEN ÉLETET"

Ha valakit nem tudna a két szülője távirányítani, az én vagyok. Ráadásul úgy, hogy súlyos beteg egyedülélőként igazából anyámra vagyok szorulva! Ő a legnagyobb jóindulattal akarta helyettem élni az életet. Önfeláldozó mártírként szolgálatot teljesíteni....és --ami végleg megfeküdte a gyomrom-- elfelejteni a saját életét.

Elköltöztem otthonról és ameddig kihúzom, nem is áll szándékomban újra a nyakába telepedni.

Pedig maholnap lehet, hogy önállóan felállni sem (szó szerint értsd!) tudok két roham között. Így fel tudod érni, mennyire szerettem volna azt a függetlenséget, szabadságot, amire egyébként éppen 50éve alkalmatlan vagyok? 30 éve a rokon által alámtett lakásban rokkantként tök egyedül (se rokon, se barát, se férj, se gyerek, se egy értelmes szomszéd, senki, csak a vákuum)

És mégis: látván anyám miattam tökéletesen tönkrement életét inkább itt dögöljek meg egyedül, mint el kelljen viselnem, hogy "visszafogjon", "belémszóljon"...stb...azaz helyettem éljen.

Ha valaki igazi életképtelen vadember, az én vagyok.

Minden nap, amit még a magam "függetlensége" szerint élhetek, nekem kínlódás, de"ajándék", neki aggódás, depi és félelem a 73 éve mellé, de amíg nem esek össze végleg, addig mégsem költözöm vissza hozzá. Más "gyerek" boldog volna, ha újra körülajnároznák, kiszolgálnák, lesnék még a sóhaját is...

Jómagam pedig odáig jutottam, hogy inkább félhulla koromban törje rám az ajtót a mentős, minthogy

"visszafogjanak, gátoljanak, beleszóljanak és állandóan a sarkamban legyenek".

Érted? Ha nem, még nem biztos, hogy te vagy defektes.

De azt biztos leszűrted, hogy anyámat a legtökéletesebb odaadás, a jóindulat és minden egyéb vezeti, amikor azon dolgokat teszi, ami miatt más a falnak megy a szüleitől.

És tudod: legalább lenne megbántva, megsértődve amiatt, hogy felnőttként igyekszem eltávolodni és távolmaradni tőle!

De még etekintetben is megnehezíti a SAJÁT (érted? saját!!!) állapotom elviselését. Csak mert egy jószándékú anya, 73évnyi kínlódással a háta mögött...akitől a kölyke (én) még így is igyekszem nagyon eltávolodni. (Remélem, mielőbb sikerül)

Abból indulj ki, hogy ha önerőből (nem kis dolog!)

nekifogtál a rossz berögződések kigyomlálásához, akkor csak sikerült valamennyire a

szülői "elnyomatást" sikeresen ellensúlyoznod!

Az pedig nagyon ne legyen kellemetlen számodra, idegeneknek miről vannak fogalmaik a

családi életedet tekintve, miről meg nincsenek! Mifenéért akarsz nekik megfelelni?

Ha pl. apáddal együtt dolgoznék, pont hidegen hagyna, otthon hogyan áll helyt, mint családapa, férj, após...vagy bármi. Az érdekelne, hogy ne kettő helyett melózzak, és aki mellettem van, értsen is ahhoz, amit csinál: jól képzett szakember legyen, vegye komolyan a feladatát, ne csak a fizetésére ácsingózzon.

Sőt! engem pl. baromira zavarna, sőt, megbotránkoztatna, ha a munkahelyért vagy a fizuért napi beszámolót kéne adnom a magánéletemről, családi életemről. Kinek mi köze? Elküldeném...na,oda!

Már "szabad és független" vagy? Akkor ne visszafelé tekintgess: nem nyerő alternatíva!

(Sőt! előjátéka a borítékolható problémáidnak)

Ha későbbi, esetleges kudarcaiddal kapcsolatban szintén a szüleidre, sanyarú gyermekkorodra hivatkozol

(perszemertazanyukám,apukám...), hát még körbe is röhögnek!

A magad életével, jövőjével, a (leendő) családoddal törődj: teremtsd meg azt az egyensúlyt, amit te nélkülözni kényszerültél. Aki szeret, az a hiányos önbizalmaddal, a múltból hozott sebekkel is a szívébe fogad majd,

aki nem, annak kiteheted a lelked, akkor is leköp, lealáz!

Tudod, vannak, akik képtelenek maguk alá gyűrni a sérelmeiket és azon kapják magukat, hogy másokban keresik a hibát...mígnem "visszafogják magukat" , gátakat állítanak maguk elé , beleszólnak mások életébe, rombolják mások önbizalmát, a magukét pedig képtelenek reálisan értékelni, állandóan "ellenőriznek", sarkában van olyanoknak, akik a hátuk közepére sem kívánják őt! És megsértődnek, ha a gyerekük egykor menekül és nagyon eltávolodik tőlük.

Csak mert valamikor, valahol ezt tapasztalta....

Te a múltadon emelkedj felül, szelektálj, mit érdemes "megtartani", mit kell kukázni !

Aztán végy egy nagy levegőt, húzz egy vonalat, és próbáld hinni, hogy rólad/rólatok szól az élet.

A párod/feleséged , a gyerekeid veled akarnak majd együtt élni, nem a félresikerült előéleteddel,

gyermekkorodból hozott sérelmeiddel.

Soha ne veszítsd el a kapcsolatot, legyen híred a szüleidről, akkor is, amikor "hivatalosan" épp

nem tartod velük a kapcsolatot.

Ha pedig valaha rádszorulnak, tégy azon lelkiismereted szerint, ami vagy megnyugtat és téged igazol.

Vagy egy életre megnyomorít és akkor majd nem azt látod a tükörben, akit te szívesen viszontlátsz bármikor.

Szoknod kell az önállóságot: a döntés a tiéd és szerintem te már tudod,

hogy a legtöbb ilyen belső tipródás fejben dől el.

És akkor saját fenti kérdésedre meglesz az a hiteles válasz, aminek igazán te tudsz "megfelelni".

Nem mások, helyetted , nélküled.

Ha a kérdésedre meg tudsz fogalmazni egy (számodra is hiteles) választ, akkor egy lépéssel közelebb

kerülsz annak megoldásához is, hogy te egykor TÉVEDÉSBŐL SE kövesd el a fenti hibákat.

Se őszinte szülői féltés okán, se rosszindulatú, sértett "zsarnokoskodás" miatt.

Mert vagy a gyereken keresztül próbálják meg a saját élamikat megvalósítani, vagy mert azt gondolják, normális esetben a gyerek 100%-ig az ő mása belsőleg-külsőleg, vagy a gyerek azért van, hogy lehessen a mellét verni, hogy a Juci néni a szomszédból megdicséri, hogy milyen jó munkát végeztek a nevelésével.

Nálunk az utóbbi volt leginkább, hogy jaj, ha ez meg az van, mit szól majd a szomszéd, meg kicsit a 2. kategória, hogy a saját ízlését rám erőlteti.

Annak a kérdezőnek, aki megkérdezte, hogy na mééégis milyen módokon lehet a gyereket gátolni.

Nyilván felnőttként tojtam rá, mit hablatyol ilyenkor, de addig, de 18 éves koromig, amíg leagálisan nagykorú nem lettem, lelki terrorban tartottak és üvöltöztek meg vertek, ha vmi nem úgy volt, ahogy ők elgondolták.

Elküldtek matekfaktra, mert szerintük az angollal semmit nem lehet kezdeni. Amúg egy pici érzékem van a matekhoz, tök hülye nem vagyok hozzá, de az angolhoz, nyelvekhez, magyarhoz jóval több. Ez azt eredményezte, hogy a faktos csapat egy részétől tök lemaradtam, nem volt sikerélményem, és tartom, hogy főleg emiatt és egyéb lelki dolgok miatt totál lebetegedtem arra az évre és a hajam is durván el kezdett hullani.

De olyan apróságokba beleszóltak, hogy:

Amíg az Auchanban ki voltak rakva a hallgatható CD-k anno, hogy ne menjek el zenét hallgatni az Auchanba, mert akkor azt hiszi a biztonsági őr, hogy lopok, mekkora szégyen... mostanra már rájöttem, hogyha ártatlanul meggyanúsítanak, az inkább a biztonsági őr szégyene, mint az enyém, de leginkább senkié... mert ő a munkáját végzi, és mindenki gyanús neki. Felnőttkoromban is volt, hogy apróságok miatt meggyanúsítottak, én megmutattam a táskámat, aztán fülük-farkuk behúzva bocsánatot kértek. Tehát nem könyveltek el semminek, nem volt senkinek sem szégyen... vagy ha vkinek azm, a biztiőrnek.

Hogy illatos tusfürdőt nem vehetek, mert az felesleges meg milyenmááááár, ő csak a szappanillatút ismeri anyám, régen is azt használt, csak az lehet akkor a jó. A hajamat csak összefogva hordhattam, mert szerintük a hosszú kiengedett haj ápolatlan és túl felnőttes hatást kelt (de ezt még 17 éves koromban is nyomta, csak akkor már tojtam bele :D). Focizni nem tanulhattam 3.-os koromban, mert az fiús. Elküldtek hangszeren tanulni, de amikor a gordonkát ajánlották nekem, és az szimpatikusabb is volt, azt nem lehetett, mert a furulya lányosabb, a gordonka túl fiús. A furulyát nem szerettem, és nincs is tehetségem a zenéhez - csodálkoztak, hogy miért nem vagyok olyan profi, mint apám barátainak a lányai... ja csak ott épp zenész az egész família, a vérükben benne van az egész és apuka is rengeteget jár mindenféle koncertre a családdal meg játszik hangszeren is, az én szüleim meg nemhogy hangszeren nem játszanak, de komolyzenei koncertre is nagyon max. szökőévente 1x jártak, ha kaptak vhonnan ingyen jegyet.

Egész végig 13-14 éves koromban csíkos pólókat kellett viselnem, mert az akkor bekattant neki, hogy tetszik. Nekem meg azok a pólók annyira nem - de ha tetszettek volna, is már hánytam volna az egyhangúságtól. Zsákruhákban járattak, mert szerintük ami picit is kevésbé zsák, az már hányadékül fest a duci testemen. Nem hordhattam farmert, mert nekik nem tetszett.

Nem ellenkezhettem kulturáltan sem, mert akkor vertek, és utána csodlkoztak, hogy ilyen élmények és tapasztalatok mellett idegenekkel sem merek ellenkezni és az érdekemet sem tudtam érvényesíteni tiniként (ilyenek voltak, hogy apám úgy elvert telefonkönyvvel, hogy tiszta kék-zöld folt volt mindkét karom, csak azért, mert azt mondtam, szeretném megnézni az épp menő sorozat végét, mielőtt elkezdek leckét írni... ez 12 éves koromban).

Percre beszámoltattak a napomról... anyám kocsival jött értem 7.-es koromig, alig tudtam rávenni, hogy 8.-tól hadd buszozzak már egyedül haza, mert RÖHÖGNEK rajtam a többiek és nekem is elegem van belőle. Ha utolsó óra után 5 perccel nem értem oda, már üvöltött a kocsiban, hogy miért késtem el. Próbáltam mondani, hogy jöjjön 10 perccel később, mert akkor legalább óra után tudok 2 szót váltani a barátnőimmel és nem kapkodva kell öltöznöm, de nem érdekelte. Ha máshol volt sulis program, a kb. 2 sarokra levő másik gimiből nem mehettem haza egyedül, mert elrabolnak. Ezért pl. egy csomó sulis programból kimaradtam, mert 16-17 évesen már ciki volt, hogy egy színházi előadás után már ott várnak autóval, és morcosak, ha 1 perccel a megbeszélt időpont után vagyok ott - de közben meg csodálkoztak, hogy anélkül, hogy egymagam közlekednék, nem ismerem Budapest térképét csak abból, hogy kocsiból mutogatják, hogy ez itt az Astoria, az meg a Vakok Intézete.

Egyszer osztálykirándulásról hazarángattak, mert elromlott a telefonom, és nem tudtam felvenni, amikor félóránként hívogattak, mert akkor biztos befulladok ott helyben asztmában... pedig utána beszéltek ofőmmel és orvosok voltak azon a településen is, de amúgy semmi bajom nem volt. Nem engedtek el rohadt akciós iskolai útra Prágába, Londonba, Berlinbe, mert hogy ők nem engednek ki engem külföldre maguk nélkül 18 éves korom alatt. Pedig volt rendes tanári felügyelet.

Nem vehettem fel királykék ruhát, mert hogy az ő idejében, 30 évvel azelőtt az volt a tesiruha színe és az gáz, pedig akkor már világosabb kék volt.

Nem mehettem házibuliba 16 évesen, mert egy elhagyott, a suli közelében levő épületbe szervezték - mostani eszemmel az nem is lenne gond, mert veszélyes, de ők nem ezért tiltották, hanem mert KIJÖNNEK A RENDŐRÖK ÉS AZ SZÉGYEN.

Nem azt mondom, hogy mindez feljogosít bárkit arra, hogy teljesen életképtelen legyen és minden kudarcáért a szüleit okolja 40évesen is, de az is igaz, hogy az ilyen gyerekek rohadt nagy hendikeppel indulnak az életben. Folyton megkapják a szüleiktől, hogy nem elég jók, nekik nem lehet igazuk. Az ilyenből lesznek a szorongó, szociálisan alulfejlett, érdeket érvényesíteni nem tudó felnőttek. Nekem szerencsém volt, hogy huszonpár éves koromban rájöttem, hogy ezzel kezdenem kellene vmit, és iszonyatos sok befektetett energiával, kudarccal, küzdéssel talpra tudtam állni és le tudtam vetkőzni egy csomó mindent ezekből. De még mindig alapvetően konfliktuskerülő vagyok, a morcos képű emberektől félek (mert abból a szüleimnél verés jött), néha rámjönnek ilyen depressziós időszakok, amikor ezeken a régi emlékeken rágódom, még mindig nem tudom magam 100%-osan eladni, nem úgy, mint az ideálisabb körülmények között felnőtt kortársaim egy része, aki már azzal, hogy magabiztosabb és nagyobb a dumája, nagyobb eséllyel indul a pályán, még akkor is, ha minden másban én vagyok jobb, okosabb, felkészültebb.