Egyes szülőknek mire jó az, ha visszafogják, gátolják a gyereküket, beleszólnak mindenbe, rombolják az önbizalmát, és állandóan a sarkában vannak? És miért vannak megsértődve, ha a gyerekük felnőttként nagyon eltávolodik tőlük?

És az baj? :o ?

Talán feltűnt: nem kérdeztem a korod, a körülményeidet, végzettségedet, anyagi helyzetedet... Vannak (saját) terveid, igényeid, elképzeléseid, hogy mi leszel, ha nagy leszel ? Papamama kicsi fia ? Vagy valamelyik ismerős, munkatárs, mittudoménki örökbefogadottja ?

Félsz, feszengsz, frusztrált, kisebbségi komplexusos, üldözési mániás leszel azok kedvéért, akik nem feltételezik rólad, hogy egykor (előbb-utóbb) leválsz a szüleidről? Sőt! minő skandalum, hogy szándékodban a magad életét egyengetni és végre önállóan megválogatni azokat, akiknek tényleg számít a véleménye?

Lapítasz, csak mert eddig sem te, sem mások nem vertétek nagydobra a többi ismerős előtt, hogy a szüleidnek van "más arca" is, mint amit nap, mint nap megtapasztalnak a kollégák? Megróttak azért, hogy miért nem ülsz 24órából 24órán át anyud szoknyáján, hogyan merészelsz "távolodni tőle"? Kinek mi köze, söprögessenek otthon, a maguk szemétdombján!

Ha az ő véleményük, tolakodó bunkóságuk, beszólásaik, előítéleteik többet jelentenek, mint a magad sorsa, akkor készíts a cég és a lakóhelyed üzenőfalára fotóalbumot, naplóbejegyzéseket, napi infót arról, amiről úgy gondolod, nélkülözhetetlenül fontos ahhoz, hogy a kollégák, ismerősök, szomszédok, a sarki fűszeres, huszadrangú sz@rházy senkik naprakészek legyenek , amikor a szüleidről alkotott véleményüket korrigálják!

Szégyelled a szüleidet? Frusztrált vagy attól, hogy a közös ismerőseiteknek egy fokkal pozitívabb, vagy egyszerűen csak MÁS a véleményük a szüleidről, mint ami a te tapasztalatod, ami szerinted "valós"?

Képtelen vagy önmagaddal megbarátkozni, ezért inkább azon dolgozol, hogy a "kritikusaid", a kollégák, ismerősök, rokonok és mindenki más rettenetesen meg legyenek veled elégedve?

Azzal semmit meg nem oldasz, helyetted nem békíthetnek meg téged önnön magaddal, mint legfőbb ellenségeddel! Mert így te vagy, aki leginkább keresztbe tesz neked.

Ha az élet első pofonjai után nem tudsz, nem mersz, nem akarsz lábraállni, akkor ne lepődj meg, ha a újra és újra a saját lábadban buksz el, nem más rúg fel!

Próbálj hobbit, ismerősöket, sportágat, értelmes elfoglaltságot keresni, önnön magadban rejlő pozitív tulajdonságaidra rátalálni, azokat felszínre hozni. Kicsit kikapcsolni és néha olyan környezetbe félrevonulni, ahol ráérsz kielemezni azt is, hogy SZERINTED ki vagy

te és mit akarsz az élettől!

Még az előtt, mielőtt kíméletlen kritikusaid olyan tippeket vágnának a fejedhez, hogy pl. fordulj pszichológushoz. Tegyél már magadnak annyi engedményt, hogy néha megpróbálod a saját értékeidet is észrevenni! Nem csak azon rágódni, ki mit gondol arról, mennyire és miért is távolodtál el a szüleidtől.

Engedj már meg néha egy kis önbecsülést is!

Ha elhanyagolod magad, akkor azon se lepődj majd meg, ha egykor a jelenlegi kérdéseddel nagyjából azonos tartalmú kérdést ír ki veled kapcsolatban pl.a fiad, vagy a lányod! Akkor már lehet, késő lesz ráeszmélni, hogy felnőttként milyen messzire eltávolodtál.......önmagadtól!