Mit tehetnék, ha még mindig megvisel apám hiánya? (Nem halt meg. )

2008 és 2010 között (tehát 9-11 éves koromban) váltak a szüleim, finoman szólva nem az volt életem legderűsebb időszaka. Ami az apámmal való kapcsolatomat illeti, emlékszem, hogy alapvetően kijöttünk egymással, nagyon hasonló személyiségek voltunk, és szerettem őt. A per elején annyi szarral telebeszélte a fejemet, hogy anyámra gyakorlatilag egyáltalán nem voltam kíváncsi, de miután ráálltak az ideiglenes közös felügyeletre (heti váltásban), megmondtam neki, hogy nem akarok dönteni közöttük, nem is tudnék. Onnantól kezdve nyíltan neheztelni kezdett rám a nagyszüleimmel együtt, akikhez rendszeresen lepasszolt ahelyett, hogy ő maga gondoskodott volna rólam, napi szinten el voltam hordva hálátlan kölyöknek, árulónak, megkaptam, hogy valójában sosem szerettem egyiküket sem, éjjel-nappal a válás volt a téma, a leglehetetlenebb helyzetekben (mondjuk a bolt kellős közepén) is képesek voltak leállni és fennhangon szidni anyámat, a családját és engem, akár órákon keresztül. Idővel megjelentek a fenyegetőzések és az elborultabb pillanatok, pl. nagyapám, amikor egy kocsiban utaztam vele, egyszer csak megszólalt, hogy talán bele fog hajtani az első fába, mert „ő egy öregember, neki már mindegy, viszont ha én nem lennék, legalább véget érne a gyermek-elhelyezési per”. Apám persze asszisztált mindehhez, közölte azt is, hogy nem vagyok méltó a neve viselésére. Beidézett a bíróságra tanúnak, ott elmeséltem mindent részletesen, így végül anyámhoz ítéltek, ami olyannyira betett apám önérzetének, hogy a későbbiekben egyszer sem élt a láthatási jogával, sosem keresett semmilyen módon. Csupán néhány alkalommal néztem át hozzájuk, az egyiknek a vége az lett, hogy nagyanyám – mindkettőjük jelenlétében – megpróbált nyomást gyakorolni rám, és érzelmi zsarolással rávenni arra, hogy ott helyben kérjek tőlük bocsánatot, amiért még a legelején „elhitettem velük”, hogy az ő oldalukon állok. Akkor döntöttem el, hogy többé nem megyek oda.

Az a furcsa ebben az egészben, hogy most, évek távlatából már egyszerűen nem tudok haragudni az apámra, igazság szerint hiányzik nekem, és egyre jobban fáj, hogy így alakultak a dolgaink, mert sok kedves emlékem van róla, és úgy érzem, jóval szorosabb kapcsolatom lehetne vele, mint amilyen valaha lesz anyámmal (aki egyébként fontos a számomra, félreértés ne essék, csak vele teljesen másképp vagyunk bekötve). Tisztában vagyok azzal, hogy még ha mélyen legbelül tudja is, hogy ő cseszte el, akkor sem lesz képes szembenézni ezzel soha, az meg végképp kizárt, hogy a saját büszkeségét félresöpörve felvállalja mások előtt, mert neki könnyebb tagadásban élni, nem venni tudomást a múltjáról, és úgy tenni, mintha sosem lett volna családja. Viszont ettől még foglalkoztat a téma, rengeteget tudok pörögni rajta, ha eszembe jut, nem tudom, lehetséges-e feldolgozni egy ekkora veszteséget, és megszabadulni ettől a tehertől.

Bocsi a kisregényért, jólesett ezeket kiírnom magamból.

20/L