Hogyan tudok megbírkózni a ténnyel?

Anyám sosem törekedett arra, hogy nekem jó legyen. Úgy van vele, hogyha neki nehéz volt, akkor nekem nehogy már könnyű legyen, èljem én is át azt, amit őt. Pl. az iskola terén is ez a felállás. Beiratott a megye legerősebb gimnáziumába, olyan szinten nem bírom már, hogy egy emberi roncsot, pánikbeteget csinált belőlem az iskola. Ezt ő nem hajlandó észrevenni, azt hajtogatja, hogy érettségi, érettségi, miközben szuicid gondolatokkal küdök minden egyes áldott nap. Nem enged átiratkozni egy gyengébb iskolába, nem érdekli, hogy nincsen kamaszkorom, nincsen szabadidőm, nincs magánéletem, egyszerűen lassan életem sem lesz.

Soha nem mondott olyat, soha az életben, mikor valami baj történt, hogy semmi baj, drágám, keresünk megoldást a problémára, segítek neked! Mindig azzal jött, hogy na látod, nem megmondtam? A te hibád, meg is érdemled.

Ráadásul egyetlen barátom sincs, elzárkóztam mindenkitől, az alapokon kívül az iskolában senkivel sem beszélek, nem járok el sehova, egyetlen olyan ember nincsen, akinek szemtől-szembe mernék beszélni a problémáimról. Eleinte nem is zavart, hogy nincs mellettem senki, de már azt érzem, hogy kezd teljesen felemészteni a dolog, megtelek a sok gonddal, amit nem tudok kibeszélni magamból senkinek, és a végén valami idiótaságot teszek.

Érettségi után mihamarabb el akarok költözni tőle, szemétség lenne, ha ezután örökre megtagadnám és nem érdekelne tovább, hogy élne-halna?