Mit tegyek ebben az esetben, beleroskadjak vagy lépjek?

19 éves kollégista vagyok. Jelenleg 2 éves képzést végzek ami az egyetemhez pontot ad. A jelenlegi kollégiumom középiskolai, tele szabályokkal. 21:00-ig kimenő, mikor kell aludni, villanyt oltani. A lényeg hogy nagyon rövid pórázon vagyunk és lekorlátoztak minket. A középiskolások miatt ránk is vonatkoznak a szabályok. Nem vagyok buliba járós, nem dohányzom, alkohollal nem élek, nem a kimenő időtartama zavar hanem az, hogy nincs egy kis szabadságom. Nem érzem azt hogy tudnám tenni a dolgaimat szépen. Szobatársamat ismerem általános iskolából. 4 évig nem láttam, nem beszéltünk. Most egy szobába élünk, szeptemberbe még első hetekbe jó volt minden és fokozatosan megromlott a viszony. Lett neki egy barátnője aki gimnáziumba volt évfolyamtársam. Közben nekem lett párkapcsolatom. Az egyik irigy volt rám ezért, mert a sajátjával nincs megelégedve. Azóta romlott mégjobban minden. Állandóan kérdezték, mit csinálok, mikor, miért hol. Mikor tanulok, meddig, menjek velük ide-oda, megint miért találkozok a barátommal, hogy van a barátom..nehéz volt beszoknom a kollégiumba, de sikerült. Szeretem is a kollégista életet, de nem ebbe az épületbe és nem ezek az emberek között. Épületbe dolgozókkal, szabályaikkal van a fő bajom. A másik 2 lány már csak hagyján hogy lelkileg tönkretettek. Volt időszak mikor nem szóltak hozzám, nagyon rosszul bántak velem (szépen fogalmazva), az egyik gyerekes, modortalan, tisztetlen, a másik sznob, bunkó és hálátlan. Már megkaptam, hogy senki sem szeret, és jövő év elején biztos elköltözik mellőlem a szobából a szobatársam. Mondta azt is, hogy nem neki kellene innen elmenni, meg ők ha nem terelgetnének sehol sem lennék. Lehet nem kellett volna megmondanom nekik többször is hogy én se foglalkozok az ő életükkel, akkor ők miért az enyémmel? Nagykorúak vagyunk, szépen tanuljunk, rendezzük az elintézendő feladatokat és éljük az életünket. Mindig megsértődtek, az a legfőbb baj hogy nem vagyok olyan mint ők. Ezt mondták "nem vagy olyan mint mi, miért nem vagy iyen?"

Édesanyámmal is, bátyámmal is beszéltem erről. Mindegyik ellenezte azt, hogy átmenjek az egyik egyetemi kollégiumba. Egyedül lennék egy szobába, igaz fizetni kellene havonta de tanulás mellett pár órára eltudok menni diákmunkát dolgozni. 5 napból 4 napig megoldható lenne hogy otthonról napi 1 dobozba viszek ebédnekvalót, szobához adnak hűtőt is. Takarékoskodni is tudnék, hisz a szoba árán és max egy kis élelmezésen kívül nem igazán lenne kiadásom. Mindent elterveztem, bevennének az új helyre hétfőtől. De anyám mondta, hogyha megteszem akkor a családom ellen fordulok, miért vagyok konok-makacs-önfejű hogy az ő véleményük nem érdekel, nem tudnék pénzt félretetenni, azért ne dolgozzak mellette hogy ilyen butaságra dobjam ki, inkább magamra költeném hogy jól élhessek kicsit. Ment a vita folyamatosan, szegény barátom tudja mi a helyzet valójában. Senkit nem bántottam egy rossz szóval sem. Tudom, munkahelyen sem lehet majd ilyet csinálni de az már más tészta lesz. Itt ha van lehetőség akkor miért nem ragadhatnám meg. A lányoknak még az is baj, hogyha tanulok akkor elvonulok csendes helyre és nem mondom fel nekik az anyagot. Ők zenét bömböltetve tanulnak. Mindent megpróbáltam már, változtattam sok dolgon, megtörtem szinte annyire megakartam felelni hogy minden jó legyen de nem megy, egyszerűen nem megy. Már egyszer előjött ez a dolog hogy lépni kell de akkor is anyámék lebeszéltek erről. Most is előjött nem véletlen, később is előjönne ugyan úgy. Alapvető primitív problémák vannak , például belebeszél az egyik ha a szavamba mikor a másikkal beszélek. Ha külön vannak akkor normálisan tudok kommunikálni egyikőjükkel, de együtt borzalmasak.

Köszönöm aki normálisan időt fordít rám.

Mit kellene tennem?