Akik egyedüli gyerek voltatok, akkor szerettetek volna, vagy jelenleg felnőttként szeretnétek, ha lenne testvéretek, vagy most már jó így?

8-as.

Nem értem az összefüggést. Most az, hogy van tesód vagy sincs mit befolyásalja azt, hogy vannak barátaid vagy sem?

Egyedüli gyerek voltam és teljesen megszokott volt számomra az egyedüllét. Van egy nagyon cuki 11 éves unokahúgom, esetleg ő az akire testvérként gondolok és ő is rám. Régebben az egyedüllét miatt gondolkoztam, hogy milyen lenne egy testvér, egyáltalán változtatna valamin, vagy pedig ellene a haverjaival engemet meg leszarna. Most így 25 évesen azért aggódok ha a szüleim meghalnak nem lesz senkim, max az uncsim.

Gyerekként se hiányoltam (nagyon megvolt az igényem az egyedüllétre és a nyugalomra), és felnőttként sem hiányolom.

Egyébként akik hiányolják, mindig az idealizált változatot hiányolják. Az én környezetemben is van olyan, akinek a testvére szinte a legjobb barátja, de ez kb a testvéri kapcsolatok 10%-a (az én környezetemben legalábbis), a többség inkább csak semleges, vagy negatív/nem tartják a kapcsolatot. Gyerekként meg kifejezetten keveseket hallottam pozitívan nyilatkozni a tesóról, mert elkerülhetetlenül voltak konfliktusok, és hát ugye nem mindegy, hogy a szomszéd Pistikével veszel össze, aztán hazamész, vagy ott van veled a házadban, a szobádban az, akivel összebalhéztál. Lényeg a lényeg, sosem tudhatja az, aki vágyott volna testvérre, hogy javított volna-e a magányán.

Van tesom. És jobb ha van, higyétek el. Az hogy ki milyen kapcsolatot alakit ki a családtagjaival az már az ő felelősége. Jó a kapcsolatom a testvéremmel.

Kedves 11-es. Az unokahugod az nem a testvéred gyereke??? Nagyokos.

Mindig szerettem volna. Majdnem lett is. Most felnőttként, hogy már a szüleimet is eltemettem, nagyon kétségbeejtő lenne, ha mondjuk még egyedülálló is lennék.

A szüleim betegségei idején éreztem másodszor a fájó hiányt, hogy nincs még egy lény a földön, aki kötődne hozzájuk, vagy segíteni akarna nekik.