Elvesztettem a testvéremet és nem tudom azóta rendbe rakni a fejemben lévő gondolatokat. Ha éltetek át ilyet ti mit tudtok hozzászólni ehhez? Milyen tanáccsal látnátok el?

Magamról egy kicsit: 20 éves srác vagyok, van egy barátnőm, saját autóm, egyetemre készülök, valamint elvesztettem a testvéremet.

Elhunyt testvéremről: 28 éves volt, fiú, kb. 21 éves korában előjött nála valami mentális betegség. Az elmúlt 2 évben fokozatosan egyre problémásabb lett. Először csak anyát pofozta meg, aztán fél évre rá összetörte a tv-t, majd édesapám fejére rárúgta a szobaajtót és egy nagyobb üvegszilánkkal neki ment, hogy elvágja a torkát, majd ezután egy késsel ment neki. Fél évre rá felkötötte magát itthon. Már halála előtt sem éreztem magam túl jól, folyamatos aggodalomban éltem mindig attól félve, hogy bántani fogja édesanyámat aki itthon volt vele. Édesapám kint dolgozott külföldön, nagyobbik testvérem szintén. Én is dolgoztam és egyszerre esti iskolába jártam, tervem volt, hogy leérettségizek és egyetemre megyek. Mióta arra értem haza, hogy testvérem felakasztotta magát, úgy érzem azóta elveszett belőlem valami, pontosan nem tudom mi. Előtte motivált voltam, nem volt problémám azzal, hogy dolgoznom kellett járni, hogy tanulni kellett, készültem az érettségire, valamint itthon is segítettem a házimunkákban. Bár már akkoriban sem voltam túl pozitív a jövővel kapcsolatban az itthoni dolgok miatt, de akkor még volt bennem valamiféle erő, akarat a dolgok iránt. Mióta testvérem elhunyt, mindent csak muszájból csinálok de mindenhez kedv nélkül állok hozzá. Az az igazság pontosan nem is tudom mit érzek. Ködösnek érzem a dolgokat a fejemben és nem tudok velük mit kezdeni. Most hogy leérettségiztem, szerencsére egész jól sikerült, már csak egy emelt angol szóbeli van hátra, készülök egyetemre, de teljesen eltűnt belőlem mindenféle motiváltság. Munkába is kéne állnom jövő szeptemberig, de nincs kedvem dolgozni menni. Tulajdonképpen úgy érzem magam mint aki agyilag ott is van az életben és egyszerre nincs. Soha nem tudok a dolgokra figyelni 100%-ban, csak tengődök. Persze ezt senki nem látja rajtam, mert ugyanúgy élem az életemet mint eddig, eljárok szórakozni haverokkal, beszélgetek, barátnőmmel vagyok hétvégente. De sokszor veszem észre magamon még azt is, hogy szokásaimat, dolgaimat hasonlítgatom elhunyt testvéreméhez és legbelül attól félek, hogy én is pszichés beteg leszek, főleg mivel tudom, 20 és 25 éves kor között jön elő a legtöbb ilyen betegség. Persze hülyeség magamat hozzá hasonlítanom, mivel szegény sikertelenebb életet élt mint én. Neki közepesen sikerült az érettségije, én meg egyetemre készülök. Nekem van barátnőm, neki soha nem volt, valószínűleg szűzen halt meg. Neki nem sikerült a jogsija, nekem meg már saját autóm van. Ezek ellenére folyamatosan minden apróbb mozzanatomat hozzá hasonlítom és aggódok. Nem tudom mi zajlik le a fejemben éppen, hogy miért kuszák a gondolataim és, hogy mit kéne tennem ellene, hogy újra teljesen jól érezzem magam. Ne haragudjatok ha kicsit érthetetlen amit írtam. Voltatok már hasonló cipőben?