Ha egy ember nem tudja kifejezni önmagát mások irányába, mert gátolja valami, nem akarja, nem tudja az érzéseit kimutatni valamilyen gyerekkorba bevett rossz minta vagy sérelem miatt, az gyenge kommunikációs képességnek számít??

A kérdésedre a válasz, hogy "Ha egy ember nem tudja kifejezni önmagát", az már eleve "gyenge kommunikációs képességnek számít". A kérdés többi része ezen semmit nem változtat. A többi csak oka, kiváltója, magyarázata a problémának, de ettől még a probléma ugyanúgy fenn áll. Ráadásul akik nem tudnak erről, azok kezdeni se nagyon tudnak vele semmit.

Lehet, hogy "azokkal, akikkel szemben egyáltalán nem szorong, nincs gondja, szépen tud fogalmazni, szókincse sem szűk", de ez egyáltalán nem változtat semmit azon, hogy akikkel szorong, azok rossz kommunikációt tapasztalnak és semmit nem tudnak arról, hogy milyen az illető kommunikációja olyankor, amikor másokkal beszél.

A kérdésed kicsit olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy akinek születése óta hiányzik az egyik lába, az ugyanúgy féllábúnak számít-e, mint aki más által okozott balesetben veszítette el az egyik lábát. A féllábúság tényén az ok, hogy mitől van, semmit nem változtat. Ha mások ismerik az okokat, akkor árnyalhatja a tényállás megítélését. Pl. tanárok, kollégák megértőbbek lehetnek, ha tudják, hogy miért van. De ettől még nem változik meg, hogy nehezebben kommunikálsz miatta.

Az okok ismerete viszont nagyon is azt erősíti, hogy pszichológushoz kéne fordulnod, mert ilyen problémákat egyedül sokkal nehezebb megoldani. Nem lehetetlen, de sokkal nehezebb.

Mindenképp érdemes szakemberhez fordulni vele. Lehet, hogy az állami alkalmazott orvosok nem olyan motiváltak, vagy jók. Eléggé adódik abból, hogy az ingyenesség miatt túlterheltek is, talán nem is a legjobb szakemberek mennek ilyen állásra és nem is a legmotiválóbb páciensekkel találkoznak tömegesen. Viszont, ha nincs pénzed magán orvosra, akkor még mindig jobb a semminél az állami. Akár szerencséd is lehet, hogy pont jókor mész, vagy kifogsz egy jobb szakembert és még a rosszabb szakembernek is lehet egy-két jó tanácsa, ötlete. Persze, ha teheted, akkor inkább menj magán dokihoz. De azt sem árt tudni, hogy még a dokik sem mind egyformák. A pszichológia pedig nagyon személy függő terület. Egyik dokival könnyebben, vagy inkább meg van a közös hang, másikkal kevésbé vagy egyáltalán. Lehet, hogy csak második, harmadik, sokadik próbálkozásra találsz olyan dokit, akivel igazán jól tudsz együtt dolgozni. A fontos, hogy elkezdd keresni a megoldást!

Az államinál nem feltétlenül annyira a tudás/képesség a kérdés, hanem a leterheltség. Illetve beszéltem már olyan (magyar) államiban dolgozó pszichológussal, akinek az a tapasztalata, hogy államiba hajlamosabbak inkább azok menni, akik tenni sem annyira hajlandók képesek a fejlődésükért. Ingyen van, elmennek, de mivel ingyen van, nem is értékelik annyira, hogy a munkát is beletegyék, ami az eredményhez szükséges. Aki pedig saját maga nem dolgozik (eleget) az eredményért, ahelyett a legképzettebb és hozzáértőbb segítő sem tud fejlődni.

Aki anyagilag áldoz rá, hogy magán dokihoz menjen, annak nagyobb eséllyel fontos annyira az eredmény, hogy dolgozzon is érte - vagy legalább anyagilag motiválja a szakembert, hogy jobban próbáljon küzdeni érte, hogy rábírja, hogy csináljon valamit.

Például ismerek olyan pszichológust, aki kimondottan azt kéri a pácienseitől, hogy őt ne ajánlják senkinek, mert neki az a tapasztalata, hogy akinek ajánlják, hogy hozzá menjen, azok általában nem dolgoznak annyira a saját fejlődésükön, mint akiknek nem ajánlják őt, hanem veszik a fáradtságot, hogy megkeressék valahogyan és úgy menjenek hozzá. Nem biztos, hogy ez egy univerzális igazság, de ő így szeret jobban dolgozni, ez bizonyult számára eredményesebbnek.

Minden ember és helyzet nagyon más. Pont erről szól a pszichológia. Vannak jellegzetességek, gyakrabban előforduló minták, de semmi sem igaz mindenkire.

Meg kell keresni azt a pszichológust, akivel neked sikerül együtt dolgozni.