Önbizalomhiány! Hogyan tovább?

Sosem voltam igazán megelégedve önmagammal. Csak egészen pici koromban nem érdekelt az emberek véleménye. Viszont a szüleim elvárása hamar nagy teherként zúdult rám,és úgy érzem nem vagyok elég jó. Se tanulás szempontjából,se személyiségileg. Mindig félek új emberekkel beszélni. A tudat ,hogy bármi hülyeséget mondhatok,vagy éppen semmi nem jut eszembe témaként ,nagyon zavar. Nagyon nehezen kerülök közeli barátságba,pár barátom van,akiket imádok,de szeretnék újakat megismerni,hiszen erről meg az emlékekről kéne ,hogy szóljon most az életem.

Az első ami a környezetemben lévőknek eszébe jut rólam,az az hogy milyen csendes vagyok. Sokszor megakad a szó,elnémulok és ezt nagyon utálom,pedig annyi mindent mondanék,csak nem merem. Néha viszont tényleg nem tudom mit mondjak és biztos unalmasnak tartanak. Totál félős vagyok,pedig imádok órákat beszélgetni a barátaimmal,de nem tudom ezt elképzelni egy idegennel.

Külsőleg sem érzem a legtöbbször szépnek magam. Elkezdtem sportolni,mert úgy érzem van egy-két plusz kiló rajtam,viszont elég kitartó sem vagyok.

Fiúk terén abszolúte nincs semmi. Ha rám néz a buszon egy helyes srác,már attól rögtön elkapom a fejem és úgy érzem,rákvörös vagyok.

Csak rá kell néznem egy szép lányra és teljesen szomorú leszek.

Ti mit csináltatok ,hogy ne érezzétek ennyire senkinek magatokat? Tudom ,hogy valamilyen szinten ez az elfogadás kérdése mindenkiben felmerült,legalábbis tini korban elég gyakori. Csak ugye valaki úgy kompenzálja,hogy kirakja a melleit.. vagy egyszerűen leszarja az emberek véleményét és mer önmaga lenni. Mindig irigyeltem az ilyen felfogású embereket.

15/l