Hogyan tovább? Úgy érzem, teljesen becsavarodok.

Bizonytalan, mely kategóriába passzolna leginkább a kérdés, a mentális egészséggel valószínűleg mellélőttem, előrebocsátom.

14 éves lány vagyok 160 centivel, 60 kilóval és csecsemőmaroknyi önbizalommal. Tudni kell, hogy nem mindig mutatott ám ennyit a mérleg, ütöttem már meg a 78at is testtömegben és egészen tavaly szeptemberig viseltem magamon, amikor aztán felismertem, nem mehet ez így tovább. Elhatároztam, hogy ezennel véget vetek a súlyom folyamatos gyarapodásának, mondhatni, sikerrel is jártam, elvégre kishíján 20 kilóval szegényedtem azóta. A fogyás mindazonáltal nem hozta magával a tőle elvárt pozitívabb önszemléletemet. Valahányszor utcára lépek, mindig az engem körülvevő női (itt ne feltétlen 20 év felettiekre gondoljatok, éppúgy beleszámítanak a korombeliek is) járókelőkre szegezem a tekintetem, rájuk összpontosítok. Mindegyikükben egyre inkább azt látom, mennyivel magasabbak, vékonyabbak, csinosabbak nálam, mennyivel hosszabbak combjaik az enyémeknél. Igen, tökéletesen tisztában vagyok az alkatom csiszolhatóságával, azzal, hogy bőven lenne még mivel rádolgozni, csakhogy egy-egy ilyen eset elszívja ez elől a csekély motivációmat is. Mert igyekeztehek én bármennyire, kiteperhezem magamból a legvégső szusszt, verhetem plafonhoz a szebbik felemet, akkor sem lesz az az Isten, mi lehetővé tenné egy bombatest elérését. Hisz alacsonynak születtem, rövid végtagúnak, a darázsderék fogalmától is meglehetősen távolra estem, így hát az ideálom csak álomkép maradhat a fejemben mindörökké.

Most került sor egyébként az általános sulis időszakom végére, egy szűk hét van hátra a gimiig, semmi kedvem átélni ugyanazt a zsírtöbbletem hegyoldaláról lezúduló röhejlavinát, ami mindig is beárnyékolta a hétköznapjaimat. Hiába soványodtam, gyönyörködtetem még hurkákkal a jó népet, ráadásul előjött a jól ismert stria-problematika. Bár a bőröm - szerencsémre - elég magas kollagéntartalommal bír ahhoz, hogy meg ne ereszkedjen, ettől független baromi kényelmetlenül érzem magam benne. Nem hiszem, hogy fiatal kamaszként helyes volna ezen a ponton beletörődni egy boldogtalanabb életbe, de fentebb felvázoltam már, mi akadályoz meg annak előteremtésében. Szóval végeredményben arra kérnélek titeket, áruljátok el (a fogalmazási stílusom kritikáit NÉLKÜLÖZVE), min változtatnátok, illetve mibe törődnétek bele hasonló helyzetben(?). Nagyon beteges szint ez?...