Érdemes úgy élni, ha már csak múltunk van és jövőnk nincs?

Idősebben (50 fölött), hátam mögött egy viszonylag jó élettel pár év alatt elvesztettem mindent. Családot, barátokat, munkát, lakást, pénzt. Nem maradt szinte semmim, egy cicám van, akiért érdemes élnem és felkelnem reggelente, de ő sem lesz örök életű. Jövőképem nincs, ha megélném az öregkort, valószínűleg egyedül fordulnék fel egy elfekvőben.

Elfáradtam, pontosabban belefáradtam az életbe. Ha a múlton merengek, sokszor érzem csodásnak a régi éveket, ugyanakkor ennél erősebb a veszteség érzése, hogy ezek már soha nem térnek vissza és reményem sincs már, hogy valaha is boldog, vagy legalábbis elégedett lennék. ilyenkor sírnék, de már azt sem tudok. Plusz még folytonos a bűntudat, hogy nagyon sok mindent én rontottam el és nem lehet visszacsinálni.

Érzett már valaki hasonlóan?