Hogyan segíthetnék egy anorexiáson? Az én mentális teóriám mennyire állja meg a helyét, ami a kiváltó okokat illeti?

Személy szerint nem vagyok anorexiás, legalább is jelenleg biztosan nem, ha évekkel ezelőtt az is voltam, az sem olyan evészavar volt, mint a klasszikus anorexia. Ugyanis egyetlen dolog mindig megkülönböztetett a többitől. Tisztában voltam a testképemmel, tudtam, hogy ez nagyon sovány. Soha nem láttam magam kövérnek. Viszont a mögöttes lelki okok mintha mégis afelé húztak volna. Pont ezért szeretném leírni, hogy mit gondolok arról, akinél ez kialakul, és érdekelne mások véleménye, hogy a leírtaknak egy része vagy egésze mennyire állja meg a helyét egy valós anorexiás esetében?

Tehát, amiket gondolok, hogy miért csinálják, vagy mitől alakul ki:

- Egészen pici korra visszavezethető problémák, többnyire családi konfliktus, egyik-másik szülővel való rossz kapcsolat (nem feltétel, hogy klasszikus bolondházban nőjön fel a gyerek, csak számára nem ideális légkör).

- Túl magas elvárások az áldozat fizikai és mentális képességeihez mérten.

- Éveken át tartó megfelelési kényszer, majd ebbe belefáradás. A szülő tipikus maradi hozzáállása, amit ő gondol jónak magára, és másokra nézve, meg amire őt is nevelték, szent meggyőződése van arról, hogy a gyerekének is az az ideális. Így a törődés egy fajta tanult valami, akár erőszakos cselekménnyé fajul, amit a gyerek minden másnak fog megélni, csak éppen nem igazi törődésnek és szeretetnek.

- Ha az áldozat nem teszi meg azt, amire utasították pici kora óta, akkor azt éreztetik vele, hogy nem elég jó, nem elég értékes és hasznos, mind ők, mind a társadalom szemében, súlyosabb esetben azt is kifejtik, akár burkoltan, akár egyértelműen, ha nem tesz meg dolgokat, akkor nem szeretik őt, sőt, ami rosszabb, akkor ő sem szereti a többieket, még a szüleit sem.

- Érzelmi zsarolások és manipulációk tömkelege.

- Ha az áldozat elkezd nem enni, akkor tudja, hogy nem az életért küzd, hanem a halálért. Ez a két szélsőséges eset, valahol viszont közte van az igazság. Ha borzalmasan lefogy, akkor tudja, hogy gyenge lesz, és ez kívülről is meglátszik. Ha kritikus állapotot ölt a teste, akkor az addig "szigorú" környezete (család, barátok, suli) hirtelen feleszmélhet, és elkezdik a hangsúlyt arra fektetni, hogy hogyan védjék, óvják, szeressék őt, tehát hogyan biztosítsanak neki minőségibb életet a jókedvhez. Ez az áldozatnak imponál, ugyanis megérzi, hogy igazi szeretetet, foglalkozást csak ilyen áron kaphat meg, mivel, ha jól tartja magát testben, akkor csak a megmérettetések és a növekvő elvárások sokaságával halmozzák el folyton.

- Az áldozat a fentiektől függetlenül egyszerűen nem érzi magát a társadalom hasznos tagjának. Ebből fakad, hogy úgy érzi, mivel nem tett hozzá eleget a közjóhoz, így nem érdemli meg azt sem, hogy kivegyen belőle, tehát lebutítva „Aki nem dolgozott ne is egyék” jön képbe. Így lehet egy kitűzött cél maga a halál, vagy annak árnyéka, mivel egyetlen dologban tud uralkodni, úgy érzi egy dolgot tud jól csinálni, kontrollban tartani, mégpedig a fogyást. Mivel túl sok időt fektetett a fogyásba, egy idő után a szenvedés átcsap egy fajta élvezetbe. Egyszerűen élvezi azt, hogy ő is valamit "jól" csinál, egy idő után úgy érzi (megjegyzem jogosan), hogy míg másnak az egyéb dolgok, neki a kóros soványsága lesz az egyedisége/egyénisége, amivel kitűnhet a többi közül. Sőt, olyat is érezhet magában, és az ő saját szemszögéből jogosan gondolhatja azt, hogy "bezzeg másoknak mennyit kell enni a jóléthez, én viszont jóval kevesebbel is beérem, nem pocsékolom a Föld erőforrásait".

Ez az én laikus véleményem. Nem voltam még egyszer sem szakembernél (függetlenül attól, hogy sokszor ajánlották), pusztán ez az én személyes meglátásom. Most eltekintettem attól az esettől, hogy valaki tényleg csak vizuálisan látja magát a tükörben szélesebbnek, mint amekkora valójában, és hogy nincs mögöttes lelki ok. Mivel itt most a lelki esetekre fókuszáltam, és nem magára a látott képre.

Viszont nagyon érdekelne más, valóban anorexiás személy véleménye, hogy őt mi motiválja a nem evésben. Mi az, amit én nem látok, amik nem szerepelnek a felsorolásban.