Létezik empatikus szociopata?

Rólam van szó. Járok pszichiáterhez, és terápiára is, már évek óta. Az anyámat nárcisztikus, borderline személyiségzavarral diagnosztizálták +bipoláris pszichotikus zavarral, úgyhogy rengeteget bántott kiskoromban. Mivel azonban felsőközép osztálybeliek voltunk + anyám az erősen manipulatív személyiségével mindig kimagyarázta magát, soha senki nem feltételezte volna, hogy bántalmazott. Mindig prioritásom volt a tanulás. Jó eredményeket értem el, vonzott a tudomány és a politika, úgyhogy jelenleg ilyen területen építem a karrieremet. Megértő vagyok az emberekkel, a terapeutám szerint néha hiperempatikus, sokszor extrémen sajnálom őket, leginkább a gyerekeket, elérzékenyülök, és természetesen segítek, amit tudok. Ezért mondhatni kieshetne a szociopata/pszichopata nárcisztikus feltételezés. Mégis... ha nem a szeretteimről van szó, akkor szemrebbenés nélkül vagyok képes hazudni, ha az a javamra válik és ha az adott helyzet megkívánja. Ami engem érint, a biztonságomat, jólétemet, üzletemet, azért olyan mértékben vagyok képes harcolni, hogy ritkán veszem figyelembe a másik ember problémáját, egész egyszerűen nem érdekel. Gyakran szoktam módosítani a hangomat, mélyebb - ha a szituáció megkívánja, leginkább állásinterjúkon, tömegek előtt, illetve ahol szimpátiát kell gyakorolnom, ahhoz hogy elérjem a célomat. Megfigyelem mivel tudnám a leginkább elcsábítani az illetőt. Törődök magamról, a férfiakat szexuálisan is elcsábíthatom (a terápia óta ezt már nem alkalmazom). Ha versenyhelyzetről van szó, akkor egyenesen predátorként viselkedem: kitágul a pupillám, gyorsan dobog a szívem, adrenalinbombát érzek. A terápia miatt nem vagyok/leszek vezérigazgató, pedig megvan bennem a hajlam a grandiozitásra, a kontrollmánia, az irányításvágy, és a hidegvérű üzletkötés, a racionális érvek, de tudom, hogy nem szabad átlépnem ezt a határt a többi ember érdekében (pl alkalmazottak), mert tönkre tenném őket. Alapesetben, nem szeretnék, azaz nem célom senkit sem bántani, és szadizmus iránti vágyat is az esetek többségében csak akkor érzek, amikor valaki feldühít, ilyenkor gyakran elképzelem ahogyan megölöm, de mint egy felnőtt és felelősségteljes ember, tudom kontrollálni az indulataimat. És a világnézetembe sem illik bele az ilyen viselkedés. Azon vagyok, hogy normális életet éljek, nincs bennem vágy másokat bántani, az ellenkezőjéz képviselem, Azonban, ha arra kerülne sor, hogy valakinek az egész szakmai életét megsemmisítem, az én érdekeim előnybe részesítése miatt, akkor kérdés nélkül megtenném. De nyilván szituációtól függ, és nagyon számít a környezet visszajelzése.

Vannak olyan epizódjaim, amikor belegondolok, hogy egy anyának az életét épp megkeserítem: olyankor képes lennék sírni, segíteni, anyagilag támogatni, de van hogy meg sem érint. A pszichiáterem nárcisztikusnak gondol, ami jogos. De azt nem értem, hogy hogy létezik, hogy közben empatikus és kedves vagyok? Létezik olyan, hogy a kettő egyszerre? Amikor segítőkész vagyok, akkor ütközik a “ne árts” elveimmel, minden, amit a nárcisztikus epizódokban érzek.

Lehetséges, hogy a terápia által sikerül fokozatosan leépíteni a nárcizmusomat?

Most kitört a koronavírusos járvány, ezért mindenki pánikol, én viszont izgalmat érzek, és senkit sem sajnálok.

Bizonyos dolgokat sem érzek, mondjuk nem érzékelem a hideget, télen nyitott ablaknál aludtam, pokróccal takaróztam, nem hordtam sálat. Ez azért fontos, mert kutatások szerint a pszichopata egyének kevésbé érzékelnek fizikai fájdalmat, vagy kevésbé érinti meg őket a hőmérsékletváltozás. A leírásom kicsit hajlik és teljesíti a pszichopátia bizonyos kritériumait. És lehet a terapeutám nem akarta ilyen formában mondank, talán etikátlan nyíltan a kliens szemébe mondani, vagy kiválthat váratlan reakciót.

Ha politikus lennék, akkor szeretném a jót képviselni, tehát az emberi jogokat, azokért harcolni, akik nehéz helyzetben vannak, mindenféle hátsó szándék nélkül felhasználnám a velem született lehetőségeket. Elítélem az erőszakot, aktivista is vagyok, rendszeresen járok tüntetni a nők és a gyerekek ellen elkövetett erőszak miatt. Mit gondoltok?

Érzek is, utána meg nem, utána megint, ciklikusan változik a személyiségem. Mi ez?

Nyilván felhozom a terapeutámnak is, de ez a kérdés csak nem rég merült fel bennem, ezért érdekel a véleményetek.