Van-e itt olyan köztetek aki élesztette (vagy próbálta) már újra családtagját esetleg barátját? És hogyan érzitek magatokat ha visszagondoltok erre?

Úgy igazából te még örülj. :(

Nálunk hasonló volt. Két szülő. Az egyik szülő próbálja éleszteni a másikat, sikertelenül. Mentőknek se sikerült.

Addig ezzel nem is volt "gond", ameddig el nem kezdtem egy tanfolyamot, egy oktatást. Ezen az oktatáson az elsősegélyt, az újraélesztést vesszük.

Ez pedig azzal jár, hogy elkezdik azt szajkózni, hogy mikor biztonságos a környezet, meg újraélesztésnek mik a lépései, meg hogy mentőt kell hívni.

És én ott találom magam a múltbéli eseménynél, már hallom is az ordibálást, meg ahogy hívom a mentőket és kérdezi a diszpécser, hogy ki kiabál ennyire.

És természetesen a tanár nem enged, ő azt akarja, mindenki játssza el az újraélesztés menetét.

Én pedig nem akarok odáig jutni, hogy próbababát kelljen szólongatni, nem akarok sírni, se a sírást fizikai fájdalomba vezetni, se őrjöngő h*lyegyereknek tetszelegni, vagy egy idegbeteg állatnak.

Ahogy olvasom, akkor neked nem sikerült, csak a mentősöknek. De legalább megpróbáltad és sikerült másnak.

Először úgy értelmeztem, hogy megpróbáltad és sikerült.

És igen, lehet traumatikus élmény... Ha az elég ahhoz pl, hogy vízben fuldokoljon az ember és utána iszonyodjon a víztől, akkor ez is lehet simán traumatikus dolog...(függetlenül attól, hogy nyilván nem fóbiává fog átmenni, hanem "egyszerűen" egy olyan érzésbe, hogy "én ezen nem akarok résztvenni, mert...")

Eszembe se jutna az egész, csak néha, de a tanfolyam miatt állandóan újra és újra előveszik az egész újraélesztős történetet.

Ezen a héten is elővették, előző héten is, majd következő hét 2-3 napján is előveszik. És ha nem akarok újraéleszteni próbababát, akkor én leszek a ****.

Nyilván az, hogy számomra rosszabb a helyzet, nem jelenti azt,hogy a te helyzeted semmiség lenne. (Jó, lehet nem gondoltál ilyenre, de azért leírom.)

Igen, valóban ott van az egész előttem, főleg, hogy olyan személyről van szó, aki sokat jelentett és ragaszkodtam hozzá. De a tanfolyamon mindez kit fog érdekelni?

(Igaz, így kérdéses lesz a későbbiekben a jogsi is, hiszen ott is elsősegély van...talán diákmunkázni kellett volna és még akkor, amikor még nem volt meg a tragédia, az összekuporgatott pénzből menni kellett volna tanfolyamra. Most már mindegy.)

Az jó, hogy te késztetést érzel rá. :)

Nálunk felesleges volt az újraélesztés. A szív nem kapott vért, így kb. nyolc, hogy volt-e újraélesztés vagy sem.

Nálad azért lehet a késztetés, mert valamilyen szinten ott sikerélmény volt (sikerült, életben maradt),láttad, hogy van értelme. Én azt láttam, nincs értelme. Mindez mellett én csak a halált, az elvesztést kapcsolhattam az egészhez. Nem pedig az örömöt, sajnos.

Én nem akarnék elsősegélyt tanulni(mármint újraélesztést, a negatív élettapasztalat miatt), de hiába, le lesz nyomva a torkomon. Nyilván tudom, hogy hasznos, stb, de talán ne is csodálkozzunk, hogy én ilyesmiben nem szívesen vennék részt.

Nem tudom, hogyan menekülhetnék meg a dologtól. Sírni se vagyok hajlandó a többiek(tanfolyamtárs, tanár) előtt.