Szerintetek ez még a normális kategória?

Nem szeretném túlreagálni, ahogy azt sem szeretném, ha nem kezelném megfelelően. Az ismerőseimmel nem merek erről beszélni, de remélem, hogy tudnátok valami véleményt mondani erről:

Körül belül fél éve nem tudok rendesen aludni. Van, hogy több, mint 11 órát alszok, van amikor csak 5-öt. Mindezt úgy, hogy sokszor nem tudok elaludni és hajnalban kb óránként megébredek.

Étvágyam egyáltalán nincs. Enni tudok, ez furcsa, de nem okoz gondot, csak feleslegesnek érzem. Tudom, hogy nem az, de így érzem. Régan annyira szerettem enni és most ez annyira hiányzik.

Eléggé szomorú és nyomasztó gondolataim vannak. Eléggé szomorúak ahhoz, hogy néha csak elsírjam magam miattuk, vagy szörnyen érezzem magam.

Azt hiszem önbizalom hiányos vagyok és nem igazán bízok meg emberekben.

Sokszor gondolkodok a halálra, de ne értsétek félre, nem tudnám megtenni, nem is sajnáltatni akarom magam, tudom, hogy valószínűleg mindenki átesett már ilyen korszakon, de én nem tudom feldolgozni. Néha jobb napjaim vannak, de a legtöbbször üresek, vagy felejthetőek.

Értéktelennek érzem magam és semmi nem tesz igazán boldoggá. Nem túlzok. Reggel felkelek és várom az estét, hogy vége legyen.

És nagyon fáradt vagyok. Mindig. Nem számít, hogy sportolok e, kimozdulok, vagy csak ücsörgök. Nem számít mennyit alszok vagy mennyit nem.

Nem találom a helyem, magam körül mindenki tehetséges valamiben, de én semmiben nem vagyok jó. Nem elképesztő vágyaim vannak. Nem énekesnő vagy híres festő akarok lenni, csak találni egy olyan dolgot, amit élvezek és van benne sikerélményem. Szerintem ennyire mindenki vágyhat.

Egyszerűen mindenhez kevésnek érzem magam. Ahhoz, hogy ilyen családom legyen, ahhoz, hogy jóllakhatok, hogy lélegezhetek, hogy egézséges lehetek, hogy élek. Annyira szeretném, hogyha valaki más élhetne helyettem. Talán meg se kellett volna születnem.

Tudom, hogy szeretnek. Pontosan tudom, de ettől még, hogy tudom nem jobb. Az egész dolog, ami azzal kapcsolatos, hogy szeretnek olyan, mintha egy virág lenne a síromon. Szép, de érthetetlen. Számomra felesleges, hogy szeretnek, mert nem érzem magam szeretve. Az agyammal tudom, hogy szeretnek, de a szívemmel nem. És én sem szeretem magamat. Szerethetetlen vagyok. Ők sem engem szeretnek, csak azt a valakit, akit látnak bennem. Senki sem ismer igazán.

És az egész annyira ijesztő. Számomra az.

Tudom, hogy ez valószínűleg egy kis semmi "probléma", de mindenkinek azt magyarázom, hogy mindenki problémája ugyanolyan fontos, nem szabad összemérni másokéval. És fogalmam sincs, hogy ez mennyire normális, mennyire nem jó, hogy magamban tartom, vagy talán jól teszem, hogy nem terhelem ezzel az embereket leszámítva persze titeket.

Azt szeretném kérni, hogy írjátok le mi a véleményetek, csak kérlek az olyanokat mellőzzük, hogy: engedd el ezeket, vagy: túlreagálod.

Tudom, hogy valószínűleg ezekkel a mondatokkal csak segíteni és megnyugtatni akarnátok, de nálam ezek visszafelé sülnek el.

Sajnálom, hogy ennyi ideig untattalak titeket, de ti olvastátok végig.

Köszönöm, ha bárki leírja a véleményét és, hogy szerinte ez elmúlik e magától, vagy mit kéne csinálnom, mert egyszerűen lehetetlen ez a szürkeség számomra.