Aki minden segítséget ellök magától, azon hogy lehet segíteni?

Aki minden lehetőséget "ellök" az vagy egyedül fejlődi meg önmagát - vagy egyszer eljön aki majd megmenti (akire hallgat) és közel engedi magához.

Kicsit magamra ismertem a kérdésben, úgyhogy tömören leírom az én esetem.

Nekem nem nagyon voltak soha céljaim az életben, nem jöttek össze a párkapcsolatok - és egy idő után meneküléssé vált az életem. Elkezdtem inni, és drogozni, és menekülni az életem elől. Soha nem tudtam bánni a pénzel, ezért mindig inkább a társadalom peremén éltem. Aztán egyedül kitaláltam több évnyi drogozás, és élet halál harc, túladagolások mellett - hogy én most akkor abba hagyom. Csakhogy ez egyedül a sok-sok nekifutás ellenére sem sikerült.

Több év után megértettem hogy valóban pl lehet jobb lenne ha segítséget kérnék. Viszont erre az én esetemben kb csak 1 út van. Ez pedig a bentlakásos rehab lenne.

Viszont én szinte egész életemben egyedül voltam, és amikor tényleg megpróbáltam egy ilyen rehabot, egyenesen sokkot kaptam.

(Mivel ugye most nagyrészt egyedül vagyok - a terápia meg csoportos foglalkozás lenne - szóval ott állandóan "megfigyelés" alatt lennék.)

Ezt én nem bírom, és pl ha választanom kell akkor inkább leszek újra hajléktalan stb - inkább egyedül kint alszok a hidegbe - mint hogy idegen emberekkel keljen együtt élnem.

Viszont nekem aztán egyszer így is bejött egy párkapcsolat az életembe. Igaz hogy teljesen véletlen volt, de éreztem olyan dolgokat amiket előtte még soha. A legfontosabb az volt hogy úgy éreztem fontos az életem, és minden perce drága ajándék - szóval értékesnek éltem meg magát az életet is. Ha ez a kapcsolatom nem ért volna véget, és azzal lehetett volna helyre hozni a dolgokat - hogy bementem volna az elvonóra - akkor egyből be mentem is volna. Hiszen tudtam volna hogy valaki vár rám. Hogy van aki miatt fontos lehet még az életem.

Tehát ha még véletlenül bejön egy új kapcsolat az életembe, akkor lehet erőt veszek magamon és mindent megpróbálok.

Önmagam végett azonban ehhez nincs erőm. Mert ha évekig is küzdenék a függőséggel, akkor is lenne még egy csomó problémám. Én egyededül a mának élek, és el sem tudom képzelni hogy tudnék egy fizetést pl félretenni a hónap végéig. Egyedül reménytelennek érzem ezt az egészet, és inkább tudatosan benne maradok az egészbe- ebben a szenvedésbe.

Így lazán veszem az egészet, és egyáltalán nem fontos hogy még 1 hétig élek, vagy 1 évig.

Önmagam végett azért nem változtatok, mert 1-2 év lenne csak a rehab - utána mondjuk 3-4 év gyári munka kellene, mire annyi pénzt össze tudnák szedni - amivel elindíthatnám azt a vállalkozást amit igazából szeretnék. Szerintem ezután jöhetne be az életembe az igazi párkapcsolat, de mivel ez se jött össze soha életembe egykönnyen, ezért ebben sem igazán hiszek.

Az a helyzet hogy a szociális fóbiám végett másoktól inkább nem kérek segítséget, egyedül pedig úgy tűnik nem tudom ezt az életet helyre hozni. Persze így az a legvalószínűbb hogy nem jön be olyan lány/nő az életembe újra aki miatt megérné változtatni az életemben.

Viszont így belekerültem a 22-es csapdájába, és egy megoldhatatlannak tűnő élethelyzetbe. Már kifogások mögé nem bújok, szóval inkább tudatosan folytatom ezt az életet. Mert végül is az én döntéseim vezettek el ide. Igazából én tehetek róla hogy ilyen magányos életet kell élnem.

Nekem is vagy egyedül sikerül meghaladni önmagam, és kiszednem magam ebből az állapotból. Vagy még amíg élek bejöhet újra valaki az életembe - akiért érdemes lesz élnem. Mert egyébként azt érzem önmagam miatt nem érdemes. De ez is csak az én hülyeségem.

A lényeg hogy vagyunk így szerintem páran. Bezártuk önmagunk, és hiába tudjuk hogy rossz - mert könnyebb benne maradni a rosszban - mint elindulni a változás útján...