Fiatalok, a ti szüleitek hogy állnak a mentális betegségeitekhez?

Sosem érdekelte őket. Ha tudatukra adom ragadnak, nem fogadják el. Nem hajlandóak sem segíteni, sem hallani róla.

Ugyanakkor apám bipoláris, anyám megfelelési kényszeres, nővérem nárcisztikus drogos (bár utóbbi nem betegség, hanem gyengeség), én meg e éves korom óta depresszióa tüneteket mutatok és epilepsziás rohaimaim is voltak.

Apai ágon több generáción keresztül jelen voltak már a mentális betegségek, édesapám bipoláris és GAD-os. Régen egyébként mentőtiszt volt. Ezekből adódóan ő rengeteget tudott segíteni és sok hasznos tanácsot adott, viszont nagyon megviselte, mikor pszichiátriára kerültem. Mivel ő is szed gyógyszert, segít nekem a receptíratásban, mikor az egyetem miatt nem tudok hazautazni az orvosunkhoz.

Anyukámnak nincs saját tapasztalata szerencsére, mikor a legmélyebben voltam akkor nagyon mérges volt, de inkább magára, hogy mindent megpróbàlt mégsem tudott segíteni. Egyébként elmondása szerint nagyon büszke rám, hogy ugyan (még) gyógyszerek segítségével de azóta teljes értékű életét tudok élni.

A családban egyedül az anyai nagymamám nem hisz benne, vagy legalábbis nem teljesen.

De a szüleim hozzáállását tekintve, minden mentális betegnek hasonlóan támogató szülőket kívánok, mint az enyémek, és nagyon hálás vagyok nekik.