Nem látom semminek sem a pozitív oldalát hosszabb ideig, mint pár perc. Nem tudom mit tegyek, abban sem vagyok biztos, hogy segítségre van szükségem. Mit tehetnék?

Egyáltalán semmi energiám nincsen ahhoz, hogy a jót lássam bármiben is. Én esküszöm hogy próbálkoztam. Próbáltam diétázni hogy fogyjak, elveszett a motiváció, a "barátságos" kommentek miatt pedig az önbizalmam is. Kollégiumban voltam pár évet, ott normálisan éreztem magam, találkoztam pár jófej emberrel, néha elmászkáltunk beszélgettünk, de mindig megvolt bennem az érzés, mintha nem tartoznék oda. Itthon állandóan a vita megy valamiről, szó szerint mióta megszülettem. Én vagyok a hibás, mert szülőanyám úgy döntött meg akar tartani, én vagyok a hibás mert ő el kellett költözzön (hiszen én akartam megszületni), később én lettem a hibás mert ők "boldogtalanok", később azért lehetett halgatni a vitákat akár józanon akár beállva, mert az egyik megcsalta a másikat, mégis azt követően 1 évvel összeházasodtak. Később azért lehetett hallgatni, hogy én rossz vagyok, mert tizen akárhányévesen még tanulok ahelyett, hogy valahol feketén dolgoznék, ahogy szülőapám csinálta, később persze azt is megkaptam hogy biztos meleg vagyok mert nincs még barátnőm, később meg mikor lett, az volt a baj hogy "neki" nem tetszik. Később az volt a baj, hogy én nem csinálok itthon semmit, mert heti 5 napot kollégiumban, fél napot utazgatva (busz,vonat) töltöttem, a maradék másfél napot meg tanulással, cseteléssel, pihenéssel. Később az volt a baj, hogy mondtam, nem akarok egyetemre menni, mert még mindig nem tudom, "mi akarok lenni", de naponta addig lettem csesztetve emiatt hogy rábólintottam, később persze kiiratkoztam mert egyáltalán nem ment, nem volt az én világom. Elekzdtem munkát keresni, rá 2 napra már azt hallgathattam a megszokott mindennapi dolguk mellett (ami anyit tesz, hogy az egyik suggotja, hogy "gyökér" és hasonlók, mire a másik rákiabál, az első "Nem is mondtam semmit", majd ebből indul egy vita ahol úgy fogatják a szavakat mint képzett gyilkos a kést), hogy én egy ingyenélő paraszt vagyok és ha nem találok munkát valamennyi időn belül, akkor takarodhatok az utcára. Később ők is küldözgették nekem a linkeket, mindenre jelentkeztem, legtöbb helyről egyáltalán nem jeleztek vissza, volt ahonnan elutasítottak mert messze voltam helyileg, meg volt ahol az orvosi alkalmasságin nem mentem át (nyilván a túlsúly, vérnyomásprobléma meg egy kevésbé nyilvánvaló ok, a porallergia amit pár éve tudtunk meg). Pár napja felvettek valahova, egy számomra teljesen ismeretlen területre, ahol fontos, hogy emberekkel kell beszélni, én pedig embertelenül lámpazálas vagyok és mikor felvételiztettek, ezt még nem tudtam. Elkezdek dadogni, keverem a szavakat, homályosabban látok és nem tudok rendesen gondolkodni. Jelenleg is hallgatom amit az elmúlt években. Csak néhány dolgot szerettem volna említeni, hogy lássátok, nem egy "anya apa azt mondta nem lehet xboxom" topic-ról van szó.

Folyamatosan szorongok, rosszkedvű vagyok, állandóan ráz a hideg és álmosnak érzem magam. Ha meg is próbálok csinálni valamit, például amit nagyon szerettem régen, hogy történeteket írok, belémötlik a kérdés, hogy "Minek? Senkinek sem fog tetszeni. Ha el is kezded, úgysem jutsz el pár résznél tovább.", vagy ha rajzolni kezdek, akkor az, hogy "Tehetségtelen vagy. Az a pár ember akinek megmutatod, csak hazudnak róla.", és az a baj hogy mindennel ez van. Edzés, főzés, evés, egyszerűen... Úgy érzem, mintha ez nem az én életem lenne. Nem akarom, hogy az legyen. Olyan mintha egy élni akaró testbe született volna egy meghalni akaró lélek. Egy apróbb csalódás már olyan érzelmet sugall, hogy én egy selejt vagyok és nem érdemlem meg, hogy éljek. Persze nem foglalkozik vele úgy senki. "Férfi vagy, legyél férfiasabb, nőlj fel". De ez is egy olyan dolog, ami tulajdonképpen nem igaz. Mióta élek tisztában vagyok vele, hogy férfiként, de nem férfinak születtem. Lehet ebből levonni dolgokat, következtetéseket. Ennél többet erről nem szeretnék mondani...

Bármi pozitív történik, vagy olyan reakciót kapok rá, hogy az érzés azonnal el is száll, vagy egyáltalán semmilyet. Már nem tudok örülni semminek sem, mert tudom, ha úgy van, valaki/valami jön hogy ezt megváltoztassa. Előző és egyben utolsó párommal 3 évet voltunk együtt, tervezgettük az életet komoly szinten, nem csak gyerekeskedve, majd ő úgy döntött, hogy egy sms után azt az életet mással szeretné eltölteni. Ennél különb volt ahogy valójában történt. Majd azt követően egy sokunk számára fontos rokon is meghalt, ami mégtöbb problémát és vitát vont maga után, mert az egyik szidta azt a rokont állandóan. Jelenleg ott tartok, hogy naponta elkap a sírógörcs, ha valaki agresszívabban szól hozzám vagy reagál le valamit, már úgy érzem, valami rosszat tettem. Az emberek állandóan néznek, van aki megjegyzéseket is tesz. Nemegyszer hallottam már, hogy "Te, ez a gyerek olyan csúnya" és hasonlók. Semmi értelme az életemnek... Nincsen semmi olyan célom, ha van is, elérhetetlen, bármit is teszek érte. Az öngyilkosság is megfordult már a fejemben mint kiút, de félek tőle. Elvesztettem azt a reményt és csodálatot amit gyerekként még őrizgettem a világ felé. Ez normális lenne, hiszen felnövünk... De valahol még mindig az a gyerek vagyok, hiába nőttem fel. Testben az vagyok, de a lelkem ugyanannyi maradt. Ez azállandó stresszhelyzet, ezek az állandó... dolgok teljesen tönkretesznek és nem tudok elszabadulni innen. Szeretnék az lenni akinek érzem magam hogy vagyok, de nem lehet, szeretnék kipróbálni dolgokat hogy megtudtam, mik érdekelhetnek, de nem lehet. Apám még csak most jött haza, már belekezdtek a vitába. Nincs kihez mennem, nincs mit csinálnom. Gyakorlom amit a munkahelyi oktatáson kaptunk, próbálom visszamondani magamnak de hülyén érzem magam, aztán meg amikor online kell elpróbálni, a lámpaláz kiüt. Következő alkalommal helybe kellene mennem, de nem nézek ki úgy, ahogy akarok. Egy cseppet sem. Van, hogy egy történet fókuszú játékkal játszom és elbőgöm magam, mert beleélem magam a sztoriba, pedig csak egy tetves játékról van szó egy kitalált történettel... Nem akarom meélni a jövőmet, ha lenne is olyanom. Még a legközelebbi barátaimban sem bízhattam, mint kiderült pár hete, amit mondtam egyiküknek, az tovább adta a szüleimnek is és teljesen az ellenkezőjét válaszolta amit nekem. Röviden, azt mondta mindenkinek, amit hallani akartak. Nem tudom kiben bízhatok és kiben nem. Nem tudok semmit sem csak amit érzek, arról is csak annyit, hogy van és hogy rossz. Semmiben nincs öröm. Csak nincs. Nem tudom milyen választ várok. Csak ki akartam írni magamból amire egy anonim oldal megfelelhet, vagyis erre tudok gondolni.