Egy közepesen súlyos demenciában szenvedő idős ember számára valóban az idősek otthona a legkézenfekvőbb megoldás?

Nagyammámról van szó, aki éveken át velünk együtt lakott, de egy családi tragédia következtében nagynéném magához vette őt, mivel nekem ideiglenesen vidékre kellett leköltöznöm édesapámhoz. A pszichiátriai szakvélemény szerint közepesen súlyos demenciában, és kezdődő skizofréniában szenved. Rövid távon mindent elfelejt, ami vele, vagy körülötte történik, olykor pedig helyeket, időpontokat, és embereket kever össze, vagy meg nem történt eseményeket talál ki. Vannak tiszta pillanatai, de egyre többször beszél zavaros dolgokat. Idén 89 éves, és legyengült fizikai és pszichikai állapota miatt folyamatos gondozásra szorul, ugyanakkor arrogáns, makacs tagadó, és olykor kifejezetten durva természetével gyakran készíti ki idegileg a körülötte lévőket. Szinte mindennapos, hogy a szüleit keresi, édesanyámat is beleértve, aki december óta már szintén odafentről figyel bennünket. Gyakori, hogy éjjel mászkálásaival, hallgatózásaival szinte halálra rémíti a körülötte lévőket amikor megjelenik az ajtófélfában, és hallgatózik, és az is mindennapossá vált, hogy követeli hogy hazamehessen, mert meg van győződve arról, hogy semmi baja nincs, ezért gyakori, hogy felöltözve szökni próbál, és úgy kell őt visszafordítani a bejárati ajtónál. A legegyszerűbb feladatok elvégzésében is segítségre szorul, így pl. öltöztetni is kell, és időnként "nem szobatiszta", ezért gyakran a padlót is fertőtleníteni kell utána. Sokan mondják, hogy ilyen állapotban az idősek otthona az egyetlen észszerű opció. Nagynéném férjével együtt romló egészségügyi állapotuk miatt hosszabb távon (és mert idegileg már kikészültek nagymamámtól), bejelentették, hogy a továbbiakban nem hajlandóak vállalni nagymamám gondozását, és hogy az ellátására minél sürgősebb megoldást kell találni. Többször is megkérdezték tőlem, hogy én, mint az unokája vállalom-e a továbbiakban a gondozását, mert ha igen, ők boldogan átadják őt nekem, és a gondjaimra bízzák, mert nekik már a hócipőjük is tele van vele. A történet része, hogy nagymamám gyerekkoromban éveken át együtt nevelt fel édesanyámmal, és most úgy érzem, hálátlan dolog lenne tőlem, ha meggyengült állapotában és utolsó éveiben pont én raknám őt be egy idősek otthonába. Gyakran gondolkodom azon, hogy vállaljam-e, ugyanakkor ez óriási felelősséget is jelentene: többek közt azt, hogy nekem kellene tisztába raknom, öltöztetnem, gyógyszereznem, főznöm, és vásárolnom kellene rá, és folyamatosan figyelnem kellene minden mozdulatát, (nehogy pl. bekapcsolja a gázt, a vasalót, vagy pl. ne kezdjen el egy egyedül matatni kertjében, mert számára még egy könnyebb esés is végzetes is lehet (pl. combnyaktöréssel). Egy homályos pillanatában akár világgá is indulhat, aminek szintén beláthatatlan következményei lehetnek. Egy szóval gondozása teljes beosztást, és teljes embert igényelne, és hiába tudok jelenleg home office-ban dolgozni, (ami csak idő kérdése, hogy mikor szűnik meg, és áll vissza a rendes munkavégzés), úgy érzem, hogy gondozása mindenképpen a munkavégzésem rovására menne, otthoni, szakápolóval történő gondozása ugyanakkor anyagilag nem megoldható, mert nincs rá keret. Egyesek szerint nem várható el tőlem, hogy 36 évesen nagymamám gondozását magamra vállaljam (inkább a saját életemet kellene élnem, és pl. barátnőt kellene találnom), ugyanakkor hálátlan sem akarok lenni nagymamámmal szemben mindazok után, amit az évek során kaptam tőle, és nem akarom megfosztani őt az emberi méltóságától. Szerintetek ilyen helyzetben mi a legjobb megoldás? Ti mit tennétek a helyemben? Kérlek benneteket, adjatok tanácsot, vagy egyszerűen csak mondjátok el a véleményeteket.Állandóan ezen agyalok, az idő pedig sajnos egyre jobban sürget...