20 évesen félek a szívrohamtól?

Sziasztok!

Olyan másfél hónapja elkezdtem egy kis kellemetlen fájdalmat érezni a bal mellem alatt. Valószínűleg a távoktatás miatti 1 évnyi punnyadás után nem tett jót a hirtelen tollasozás, de mivel ezt akkor még nem tudtam, elkövettem a legnagyobb hibát és neten néztem utána a dolognak. Ezzel csak azt értem el, hogy a szívroham, a sztrók és a tüdőembólia összes tünetét sikerült megtalálnom. Ezt sajnos egy hétig folytattam, kutatgattam, aminek következtében egyik nap estefelé az ügyeleten kötöttem ki. Otthon ültem az asztalnál, egyszer csak végigfutott rajtam egy olyan érzés, mint amikor hirtelen megindul lefelé a hullámvasút, és nagyon felment a pulzusom (minden bizonnyal az ijedtség miatt). Az ügyeleten alaposan megvizsgáltak, mértek szaturációt, ami jó volt, normális vérnyomásom és cukrom volt. Csináltak 2 EKG-t is, azok is jók lettek. Elmeséltem a dokinak, mi "bánt", és próbált megnyugtatni, hogy az infarktus miatt ráérek majd 50 év múlva aggódni. Mivel látta, hogy sajnos nem fog tudni teljesen megnyugtatni, elküldött a kórházba, hogy ott is nézzenek meg. Ott is csináltak EKG-t, vettek vért, és rövid, de alapos vizsgálódás után mondták, hogy kizárták a szívrohamot és a tüdőembóliát, mehetek haza, beszéljek majd a háziorvossal. Elmeséltem neki is mindent, közölte, hogy a pánikbetegséget azonnal felejtsem el, mert ha azt 20 évesen magamra aggatom, soha senki nem szedi le rólam; megmérte a szaturációmat és mondta, hogy "Ha az ujjam végében 98%-os a szaturáció, mégis mi baj lenne a mellkasomban?"; elküldött ő is laborba, ahol szintén bebizonyosodott, hogy minden rendben. Azt mondta, hogy igyak, illetve mozogjak többet, mert ezt a 2 dolgot látja a vérvétel alapján, a többi teljesen rendben van. Mondtam, hogy oké, viszont még mindig szokott ott fájni kicsit, de akkor valószínűleg pszichés alapú, lehet szorongok. Erre mondta, hogy rendben, nyugodtan kérjek időpontot a pszichiátriára, bár mint neki is említettem, ezt igyekeznék magam megoldani, amiben támogatott.

Azóta elvagyok itthon, sokkal többet iszom, sokkal többet mozgok, már szóba se jön olyan, hogy másfél-két óránál többet egy helyben üljek. Rendszeresen nyújtózom, Tai Chi-zek, és tényleg rengeteget iszom, főként vizet. Ugyanakkor ezek a "mellkasi panaszok" még mindig fennállnak. A legdurvább még egy hónapja volt, amikor képes voltam annyira feltuningolni magam, hogy sokszor remegve aludtam el. Szerencsére sokat haladtam, már régóta nem remegtem, a doki után egyből vettem a patikában Sedacur-t, abból is kb. 3-at vettem be 1-2 hét alatt, azóta csak magammal hordom a pulzuscsökkentő mellett. Mamámtól kaptam ujjra biggyeszthető pulzusmérőt, amikor elkezdem furán érezni magam, azzal szoktam "megnyugtatni" magam, bár ez is inkább psziché, ugyanis sosem mértem még 95% alatti szaturációt.

A családban mindenki tud erről, és azt mondják, hogy ilyenek miatt ne aggódjak, teljesen egészséges vagyok, talán a családban én vagyok a legegészségesebb.

A panaszaim sajnos teljesen inkonzisztensek, csak körülírni tudom őket. A legfontosabb, hogy sokszor teljesen jól vagyok, máskor pedig egyszerűen megőrülök, úgy idegesít, ahogy enyhén fáj/szorít/szúr a mellkasom környékén. De ez se konkrétum, ugyanis van, amikor a bal mellem oldalában jön elő, van, amikor a szegcsontom környékén, és van, amikor a mellem alatt (mintha csak valami borda-tájéki ízületet húztam volna meg). Amióta tudom, hogy szívrohamnál az állkapocs is fájhat, zsibbadhat, azóta produkálom én is, bár ez sem teljesen igaz, mert csak "olyan, mintha" bizseregne, zsibbadna, fájna... Kardiológushoz tervezek elmenni, de egyelőre nincs szakrendelés, és bevallom őszintén, már a vérvételnél is előre tudtam, hogy nem fog megnyugtatni, hiszen nem fognak találni semmit.

A rizikófaktorokat teljesen elkerülöm. Nem dohányzom, nem iszom, genetikailag nem vagyok hajlamos semmilyen betegségre, nem vagyok allergiás semmire, nem eszem zsírosat, nem sózok túl mindent, illetve a vérnyomásom is normális. A mozgásra és folyadékbevitelre pedig már sokkal jobban odafigyelek, napi 8-9 órát alszom, ha nem többet. Nem élek stresszes életet, nem is szoktam különösebben stresszelni. Suliban testneveléssel sosem volt gondom, karantén előtt kezdtem el heti rendszerességgel 1 órát úszni járni, ami sajnos abbamaradt. 20 éves, 172 cm magas és 96 kiló súlyú férfi vagyok. Pár éve netfitt keretein belül megmérték a BMI-met, ami kb 25-30% volt. C-vitamint napi rendszerességgel szedek, kb. több, mint 8 éve. Ez alatt az időszak alatt szedek mellette D-vitamint és Magnéziumot.

Ezek után mégis úgy érzem sokszor, hogy bármelyik pillanatban iszonyatosan beszúrhat a mellkasom és szívrohamom lehet; ha pedig túl sokat ülök vérrög keletkezhet és trombózist kaphatok.

Vajon csak a karantén miatti unalom okozza ezt? Ennyire vágynék a figyelemre? Valóban nem lenne jobb dolgom, mint "meghalni akarni"? Ennyire nem tudom elfogadni, hogy az ember nem lehet mindig 100%-osan, tökéletesen jól? Mit gondoltok erről?

Eléggé hosszan és összeszedetlenül sikerült leírnom, úgyhogy kérdezzetek bátran.

Ui.: Érdekes, amíg ezt megírtam, semmi rosszat nem éreztem...