Hogyan sikerült rendet tenned a fejedben?

12-18 éves koromig naponta kaptam a “g.cicsúnya, öld meg magad, nem kéne élned, minek vagy itt, undorító” jelzőket, írásban és szóban is. Elején még kitartottam de a sokadik után megtörtem és csattant rajtam az egész, úgy éreztem tényleg nem kellene élnem és csak egy fekete sötétségbeb “zuhantam”. Sokáig voltam negatív, utolsó barátaimat is elvesztettem. Kb 15-6 évesen értem el azt a szintet, hogy a “gödör alján vagyok”, mindegy mostmár hogy miket mondanak rám, ennél lejjebb már nincs. (Közben sokadik mérgező rövid “kapcsolatomban” megvertek és az tette az i-re a pontot. Akkor feladtam a dolgot, nem érdekelt hogy ki mit tesz) Mikor 17-18 éves lettem, akkor nem kerestem már egy ideje senkit, elfogadtam hogy nem egy kapcsolat fog engem boldoggá tenni, hanem én. Én vagyok az egyetlen aki magamon segíteni tud. Koncentráltam a sulira, magamra, nem érdekelt ki mit vág hozzám (akkor is ha az pozitív volt). Aztán érettségi után elhatároztam, hogy ennek véget kell vetni, úgyis más közeg lesz egyetemen és egy “depis szarral” (=én) úgyse akar senki se barátkozni. Akkor akaratosan is elhesegettem minden negatív dolgot, inkább jövővel foglalkoztam és ez sült egy úgy, hogy gólyatáborban megismertem egy csomó embert, megint könnyű volt ismerkedni, mint régen. Aztán az első tél nehéz volt, de mindig akaratlagosan foglalkoztam inkább mással. Legyen az bármi, nem hagyhattam magam lehúzni. Azóta szépen lassan mindent ledobtam és most 20 évesen úgy érzem, hogy igenis megérdemlem hogy éljek, megérdemlek másokat és nekik nem elviselniük kell, hanem egyenrangú félként tisztelni.

Igaz maradt bennem egy-két tüske, azokhoz valószínűleg pszichoterapeuta segítségét fogom bevetni. De ma már nem sírok minden egyedüli pillanatomban, sőt már csak nagyon ritkán, sokkal boldogabb hangulatú zenéket hallgatok, mindent depisebbet magam mögött hagytam.

Így visszagondolva, sokkal hamarabb is észbekaphattam volna, kevesebb kidobott idő lenne magam mögött. Bocsi hogy hosszú lett