Anorexiásként hogyan bántak veled az emberek?

Minden barátomat elvesztettem, antiszociális és zárkózott lettem. Semmi sem érdekelt.

A szüleim nagyon féltetettek, sírtak, meg kiabáltak velem, hogy nem eszek, csak edzek.

A tanárok közül néhányan megjegyezték, hogy nagyon lefogytam.

A volt legjobb barátnőm (őt is elvesztettem, mert félt tőlem, mivel egy beteg csontváz lettem) anyukája mondta, jogy szörnyen nézek ki és egy deszka vagyok.

Mivel nem volt betegségtudatom, ezért mindent piszkálásnak vettem és még jobban hajszoltam magam, mert még mindig azt hittem, a kövérség miatt bámulnak meg az utcán. (Sosem voltam kövér, mindent zabáltam gyerekkoromba és max. 45-6 kiló voltam, akkoriban olyan 158 magas.)

Azóta is visszahúzódó, anttiszoc vagyok, félek emberekkel találkozni, mert lehet, hogy mondanak valamit a külsőmre. A szüleimmel hullámzó.

A kistesóm meg ,,bolodnak" titulál, közben meg sajnál tőlem egy jégkrémet.

Üdv, egy küzdő, gyógyuló anorexiás.

Én mondom: anorexiásnak lenni dagadtan a legsz@rabb. És nem, kedves 170 centisen 40-50-60 kilósak, NEM rólatok beszélek!

Én 150 centisen voltam 70 kiló. Hiába koplaltam, abban az én időmben még nem ismerték fel az inzulinrezisztenciámat. (Abban az időben a lakosság 80%-a azt sem tudta, hogy létezik.)

Állandóan ostoroztak zaklattak, hogy “biztos zugevő vagyok”. Fogalmam sem volt, hogy mitől mutat napról napra többet a mérleg, amikor kvázi egész nap üres a gyomrom. Soha nem a csipsz-ropi-kóla stílusú gyerek voltam.

6 éve élek “majdnem keto” étrenden. Bőségesen eszem, már nem éheztetem magam, kevesebb, mint egy év alatt dobtam le majdnem 20 kilót, és azóta tartom a súlyom.

Sokan azt hinnék, hogy most vagyok anorexiás, pedig egyáltalán nincs így.

nekem az osztalytarsaim nehezitettek a problemam azzal hogy segiteni probaltak, persze ez jo meg minden de amikor rameroltettek a kajat vagy szoltak az ofonknek hogy nem ettem ma meg rosszul ereztem magam hogy miert kell tudniuk rola.

az ofom tudott errol az egeszrol ugy jobban o sokat segitett de megis voltak olyan beszolasai amik rosszul estel.

anyukamat nagyon bantom ezzel, latszik rajta ezert probalom egyre jobban elrejteni azt amikor “eszek”, vagy csak azt mondom. ugyan ez a nagyszuleimmel.

neha vacsorazok veluk hogy megnyugodjanak, probalom elhitetni mindenkivel hogy eszek es akkor bekenhagynanak.

a barataim probalnak segiteni de amig en nem akarok enni addig ugysem fognak tudni sokmindent csinalni velem.

az egyik legjobb baratnom anorexias, vele sok mindent megtudok beszelni annak ellenere hogy pszichologushoz jarok (neki nem tudok sok mindent elmondani mert van olyan amirol szolnia kene anyukamnak, vagy bekuldene komolyabb orvoshoz…)