Mit csináljak ha teljesen motiválatlan, és kedvtelen vagyok szinte egész nap?

Próbálj meg napi rendszerességgel egy kis mozgást végezni.

Először csak séta 10-15 perc.

Aztán ezt emelheted , változtathasz rajta.

Ugyanígy bármilyen feladatot, szokásokat elkezdhetsz kialakítani.

Van bármi,amit szeretsz csinálni?

Én például amikor nagyon tré állapotban voltam lelkileg,akkor nekifogtam főzni

Eleinte csak villásreggeliket készítettem,de úgy megcsináltam a díszítést,mint egy étteremben..

Aztán bekajáltam és kicsit jobban indult a napom.Aztán ezt megszoktam az évek alatt.

Szerintem a fokozatosság a lényeg.

Mindig csak egy egész kicsi célt tűzz ki,amit aztán tudsz fokozni.

Pl minden nap megtanulni egy mondatot angolul..

Akkor kezdd el ma!

Vannak 5-10 perces videók youtube-on.

Csak ennyit kell elsőre.

Megnyitod, megnézed,aztán mozogsz pár percet.

Ehhez nem kell kialakítani semmit, csak fogj hozzá!

Majd akkor ráérsz gondolkodni,hogy milyen rendszert vigyél bele,ha úgy érzed,hogy kevés az a pár perc,de már megszoktad,hogy rendszeresen megcsinálsz pár gyakorlatot.

Addig sem kell kifogást gyártani 😊

Nekem amikor segített valami, akkor az a szenvedély volt. Az, hogy nem "kötelességből" kezdtem el súlyzós edzéseket például, amit kötelezően meg kell csinálni. Pontosabban sokszor elkezdtem, aztán ugyanolyan gyorsan félbe is hagytam.

Egész gyerekkoromtól azt nevelte belém az apám, hogy az élet olyan, hogy "kell" csinálni. Nincs étvágyad? Enni "kell". Mozognod kéne hogy erősebb legyél? Mozogni "kell". Szóval gyerekkoromtól kezdve gyűlöltem azt, hogy "kell", meg hogy mindig az akaraterővel jönnek. Meg hogy nekem nincs.

Pedig szerintem én pont hogy túlhasználtam az akaraterőmet, mert óvodáskoromtól kezdve mindenre kényszerítettek és kell és kell és kell, mert ilyen az élet.

De amikor felmerült - és ez csak egy példa - bennem, hogy ha izmosabb leszek, akkor majd sikerül ismerkedni a lányokkal (Jó, hát fiatal és naiv voltam, elismerem! Tényleg.) na az akkora hajtóerőt adott, hogy akaraterőre semmi szükség nem volt. Teljesen más tudatilag is kötelességből vagy szendvedélyből csinálni ugyanazt. Tehát nem kötelezettségből, muszájból kezdtem emelgetni a súlyzókat, hanem teljes lelkesedeséssel, erőbedobással, szenvedéllyel. Idővel észre is vették a kollégák, hogy vállasabb lettem.

Még élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor depressziósan, magam alatt voltam és csak hevertem az ágyon. Aztán egyszer csak felment bennem a pumpa és haraggal nekiálltam edzeni. Utána nagyon jól éreztem magam fizikálisan is, meg is be is indult a dolog. Néhány hónapra, mert amikor felismertem, hogy ettől még továbbra sem tudok ismerkedni, akkor elveszett a hajtóerő.

Aztán így, ebben a formában nem is jött vissza soha.

Nekem is évtizedeken át okoskodtak rokonok meg mások, hogy "kezdj el mozogni". Ha csak kötelességből teszed, esetleg az attól való félelemből, hogy idővel egészségügyi problémáid lesznek, akkor az nem segít. Meg minden egyes nap erőt kell venned magadon újra és újra, ami nem természetes.

Ismerem azt az érzést, amikor végigszenvedsz nem tudom hány kilométert - én általános iskolás koromban egyszer voltam így, hogy az osztálytársaim "rendetlenkedtek" vagy mi, úgyhogy a testnevelőtanár büntetésből és feldühödve (jogosan) elrendelte az egész osztálynak, hogy egész óra alatt fussunk az iskola körül. A szociálisan normális emberek (az osztálytársaim, lányok, fiúk) persze csak sétáltak és csevegtek (én meg Aspergeres vagyok), ha a tanár nem látta őket, akkor csaltak. Ez volt a menő. És dühös is voltam, hogy miattuk engem is büntet a tanár, ráadásul én még csatlakozni sem tudok a csak sétáló és csacsogó társasághoz. Szóval csak futottam, futottam, aztán volt hogy csak raktam egymás után a lábaim, mintha rongyból lennének. A harag adta a további erőt.

Aztán jött az a pillanat, egy "átesés" vagy mi, de rendszeres futóktól is hallottam később, amikor már úgy futottam, hogy nem is éreztem fáradtságot. Nagyon felszabadító volt. Eléggé gépiesen, de már fáradtságérzet nélkül csak futottam és futottam.

(Az óra végén a testnevelő tanár - egyébként judo edző is volt - a nyakamhoz tette az ujjait és érezte a pulzusom, és adott egy 5-öst.)

De leginkább amiatt volt tanulságos nekem, hogy hogyan érdemes testedzést végezni. Időnként máskor is megtapasztaltam ezt az állapotot, fantasztikus. A lényeg: Szerintem nem szabad erőltetni, és főleg nem jó kötelességtudatból vagy kényszerből vagy akaraterőből csinálni. Sőt, úgy láttam - például hírekben - hogy hirtelen meghalnak ilyen emberek is, aztán mindenki csodálkozik, hogy pedig ő rendszeresen sportolt, meg ilyenek...

Ha valamit minden nap kényszerből csinálsz, akkor az előbb-utóbb úgyis ártani fog.

Én ettől még nem mondanám egy depressziós embernek, hogy "Hát kezdj el mozogni, vedd rá magad", stb. Mert ez csak okoskodás, sőt időnként kimondottan arrogáns.

Én mondjuk Ritalint szedek diagnosztizált ADHD-re, ez időnként hatalmas segítséget adott és ad a motiválatlanságra és félelmekre, stb.

Nem állítom, hogy "Na, ez a megoldás" - messze nem, még akkor sem, ha aki ezt olvassa szintén ADHD-s.

Csak próbáltam némi ötletet bedobni, hátha valakinek használ.

Az "Addig sem kell kifogást gyártani" smiley face-szel a végén - mondjuk ez a tipikus arrogáns beszólás kategória. Nem ez a lényeg, csak szólok, hogy ez nem segít.

Segíthet gyógyszer is - bár én a Rexetinnél inkább az akaraterő gyengülését tapasztaltam, bár a hangulatom egy darabig tényleg sokkal jobb volt.

Eddigi életem során két dolog segített felkelni az ágyon fekvés és letargia ellen:

- gyógyszer (Ritalin)

- harag

(na jó, a szerelem is, de ez jóval ritkább volt az előző kettőnél)

Nem egyszerre, hanem egymástól függetlenül.

Aztán volt hogy bármelyik a kettőből képes volt megadni azt a kezdőlökést, hogy beindította a szenvedélyt. Ez olyan, mint hogy tanulhatsz hegedülni szorgalmasan, kötelességtudóan, de akkor maximum rendben leszel. Vagy csinálhatod szenvedéllyel, és akkor hegedűművész leszel.

Mondjuk olvastam dr. Deepak Chopra - Szenvedélybetegségek című könyvét, innen vettem az ötletet, legalábbis részben.

Vannak más, nagyon fontos dolgok még, de tényleg csak bedobtam néhány gondolatot. (És nem is képzelem magamról hogy bármire tudnám a végső választ.)

A kérdés szó szerint, ahogy megfogalmazta a kérdező, egész életemben probléma volt. És még nem oldottam meg. Bár voltak ilyen villanásnyi pillanatok, amikor megtapasztaltam, hogy milyen amikor ez a gond megszűnik.