Ha 4 hónapja minden héten többször is órákat sírok, milyen mentális bajom lehet?

Hozzátenném, hogy nem egy fáklyásmenet az életem:

-egyik tesóm verbálisan abúzív

-a szüleim elváltak, most anyagi mizériák vannak köztük

- tavasszal meghalt egy rokonom, akit nagyon szerettem (ezen kb túl vagyok, viszont sírhatnék jön rám, ha fotókat nézegetek róla vagy, ha vissza próbálok rá emlékezni)

-minden korábbi barátommal (1 kivételével) megszakadt a kapcsolatom, de az az 1, aki van, őt nem szeretem eléggé és magamat ostorozom mindig, hogy nem olyat érdemelne, mint én, de nekem szükségem van rá, mert nélküle üres lenne az életem és neki is én vagyok a legközelebbi barátja

-nem vagyok jó semmiben se eléggé

-nehezen koncentrálok, emiatt a tanulás nekem tortúra

-folyamatosan stresszelek, amitől emésztési gondjaim vannak, nem tudok aludni, össze-vissza a ciklusom

-rosszul választottam egyetemet, amit aztán otthagytam

-munkanélküli vagyok, eddig azok a helyek, ahova menni szerettem volna, nem érdeklődtek felőlem vagy elküldtek

-egy barátságom (főleg az én hibámból) megszakadt, ez a barátság nagyon fontos volt nekem és nagyon szerettem az illetőt és ez volt vele a baj. Nem akarom rákenni a felelősséget másra teljesen, de mindig biztattak, hogy próbálkozzak nála meg, hogy biztos ő is érez valamit...hát érzett, hatalmas kínosságot belülről és mire ezt észrevettem, túl késő volt

-nem tudom, mit szeretnék csinálni, bármi mellett is döntök, utána mindig megszólal egy hang a fejemben, hogy ez rossz döntés

-minden nap megfordul a fejemben, hogy nem kéne léteznem és meg kéne szűnnöm, mert nem vagyok jó semmire és nem tudok döntéseket hozni, dolgokon túllépni, mégcsak szép és kedves se vagyok annyira, hgy valaki eltartson, ha örökké ilyen ingyenélő lennék

-folyamatosan vissza akarok menni egy olyan kapcsolatba, ami csak ártott nekem, azért, mert így legalább lenne valami, ami stabilitást adna a napjaimnak

-úgy érzem a szüleim, bár szeretnek, nem ismernek engem igazán, mindketten máshogy látnak engem, mint én magamat és mindig egymásnak ellenkező dolgokat tanácsolnak nekem. Egyikük szerintem elvesztette bennem a reményt, de igyekszik támogatni engem, bármibe is kezdek, közben kicsit a saját vágyait kivetítve rám. A másik akármit is akarok csinálni, sosem elégedett, mindig mindent jobban tud, ha egy lehetőséget visszautasítok vagy nem sikerül, próbál meggyőzni, hogy én voltam a rossz és igazán próbálkozhatnék még vele, akkor is, ha 10+ érvet felsorolok ellene és tényleg nem akarom

-egyáltalán nem vagyok magabiztos a képességeimet és a kinézetemet illetően, ha valaki megdicsér, azt viccnek veszem

-megfelelési kényszerem van, ha valaki nem kedvel/csúnyán néz rám, attól nagyon frusztrált tudok lenni, ideges, gyakran sírok is miatta (egy nézéstől nem, de egy ilyen "miért nem kedvel xy?"-tól simán)

- a "sírós napjaimon" napi többször is bőgök, sokszor órákat, szerintem litereket vesztek könny, nyál, takony formájában. Egy emlék, egy zene, egy film, egy szó vagy a szimpla idegesség előhozza belőlem ezt.

-Ha valami frusztrál (főleg traumák, félelmek) akkor remegek, a lábam megállíthatatlanul, de a hangom is és ezt nagyon nehéz legyőzni. Kb heti 1* fél óra ilyen remegés szokott lenni, de ezt általában nem jó hangulatú beszélgetések váltják ki, nem csak úgy maguktól történnek