Hogyan kérjek segítséget, ha nem vesznek komolyan, nem hiszik el, hogy nem vagyok jól?

Nem szokták elhinni az emberek, barátaim, családom, amikor azt mondom nem vagyok jól, mert valamiért a zavarom miatt mindig nevetés kíséri. Nagyon erősen leplezem, önkéntelenül is. Csak ennyit bírok mondani, hogy nem érzem jól magam, nem megy, de mivel szégyenkezem miatta, hogy ne legyen olyan súlyos, mosolygok mellé és elviccelem. Ezért valahogy nem jut el az üzenet. Elmentem pszichológushoz is, de ott is ugyanezt csinálom. Egyszerűen képtelen vagyok normálisan segítséget kérni és ezért utálom magam. Annyira azt hiszi mindenki, hogy mennyire rendben vagyok, mennyire kézben tartom a dolgokat, hogy nem bírom csak úgy kinyögni. Meg igazából annyira nem is figyelnek rám, mert mindenki abban bízik, hogy eddig is mindent megoldottam, ezután is meg fogom. Mert én állítólag annyira állhatatos és erős vagyok, tele reménnyel és hittel. Talán attól félek, hogy csalódást okozok. Talán önmagamtól is félek, nem tudom.

Igazából elég szánalmasnak érzem ezt a kérdést is, de valakinek van valami ötlete, hogy miképp tudok normálisan segítséget kérni, elmondani mi bajom, anélkül, hogy csalódni kelljen bennem, hogy sokkoljam az embereket körülöttem? Hogyan kell ezt lekommunikálni úgy, hogy megértsék, elég rossz a helyzet a fejemben és ne csak az időjárásra meg a “mindenkivel megesik, majd elmúlik”-ra hagyatkozzanak így, hogy belőlem pont senki nem nézi ki, mert annyira stabilnak és kiegyensúlyozottnak tartanak?