Szokásosam lenne egy újjab kérdésem az mentális egésség kapcsán, szerintetek mi lehet a baj velem? és pls értelemes válaszokat kérek, fölöslegesen ne pazarjátok rám az időtöket ha f@szságokat írtok.

A gyerekkori trauma általában 18-25 év körül szokott újra előjönni, szóval igen.

Az, hogy a barátnő mindent megoldana, hülyeség.

Előbb neked kell helyre jönnöd, hiszen ilyen kapcsolatban tartósan nem lehet élni, se magaddal se barátnővel.

Esetleg tudsz még írni facebookon az erre szakosodott csoportokban, keress rá hogy szorongás, pánik, lehet név nélküli posztot is írni.

Vagy van a bura.hu ahol rengeteg leírás van, plusz fórum is van rajta.

Helló, kedves kérdező, meg mindenki más is, de most főleg a kérdezőnek írok!

Először is örülök, hogy megírtad kérdésed, mert ez máris azt jelenti, hogy próbálsz segítséget találni a problémádra. Ehhez még gratuláció is jár tőlem neked, cinizmus vagy irónia nélkül, próbáld ki azt, hogy te is megdicséred magadat, elismered a saját sikeredet.

Erről azért is írok, mert mögöttem már nagyon sok minden van, hú, ha tudnád, de talán majd mesélek is még a tapasztalataimról, de pl. voltam pszichológiai támogató csoportban és az nagyon jó volt nekem, és az egyikben volt egyszer téma pl. az áldozatiság, amelyet amúgy rám is fogott egyszer egy régi barátom, hogy én áldozattípus vagyok, ami engem nagyon meglepett, mert nem gondoltam volna, ám ebben a támogatói csoportban amikor felmerült ez témának éppen a segítségkérés képessége volt a kulcs az áldozatszerepből való kilépéshez, ezért gratulálok neked, hogy ezek szerint te akarsz változtatni a helyzeteden, ami minden terápia alapja!

A 17 éves korod nagyon lényeges tényező a helyzetedben, ugyanis még mindig kamasz vagy, fiatal felnőtt, amely még tökéletes családi környezetből származó gyerekeknél is viharos szokott lenni, hát még ha a tiéd még csak nem is az, ahogy leírtad.

Persze, hogy minden otthon kezdődik, sőt, még a születésed pillanatától, sőt, a megfogantatásod pillanatától, hogy miért és hogyan fogantál meg és születtél, nevelkedtél, ettől vagy te az, aki most vagy, egy halmozottan sérült áldozata a családi körülményeidnek.

Persze az is lehet, hogy netán születési rendellenességgel jöttél a világra, testileg vagy lelkileg vagy mindkettő is netán, ezt tán te tudod, de tán még te sem, talán a pszichológusod esetleg felfedezi, diagnosztizál tán majd egyszer, de az sem biztos, hogy talál.

Szerintem segítene neked az is, ha te magad keresnél utána pszichológiai problémáknak, mentális problémáknak, lelki eredetű problémáknak, melyiknek mi a diagnózisa és mit lehet vele kezdeni.

Én már nagyon rég voltam 17 éves, de sosem felejtem el azt az érzést, amely akkor, azokban az években volt bennem, az az önbizalomkettősség, amelyre belülről is emlékszem és ma is látom minden kamaszban: egyfelől a bármire képes vagyok kirobbanó önbizalom, hogy ide nekem az oroszlánt is, másfelől meg olyan súlyos önértékelési problémák, amelyekről akkor még én magam sem tudtam, de szinte mindenkinek van amúgy, szóval ne szégyelld.

Én sem gondolom, hogy egy barátnő megoldást jelent a te problémáidra, hiszen még ha találsz is valakit ilyen állapotban, ahogy most vagy - nekem pl. nem keltetted fel az ilyesféle érdeklődésem, de tán van, akinek igen - meg is tartani azt a másik embert már egy külön másik tudomány. Egyetértek azzal, aki azt írta, hogy előbb magadat tedd rendbe, utána próbálj befogadni valakit az életedbe, de a dokid tán arra gondolt, hogy ismerkedj, légy emberek között, flörtölj, netán szexelj is, az is feszültségoldó, de persze csakis akkor tedd, ha lelkes egyetértés vár a másik embertől, az emberi érintés, intimitás is feszültségoldó, amiből van benned bőven, azt érzem.

Az, hogy nem tudod rendesen kifejezni magad, pontosabban az érzelmeidet elsősorban a társadalom és azon belül is a szüleid hibája, akik nem tanítottak meg rá, hiszen fiúnak születtél, katonadolog, majd elmúlik, ne sírjál, ugye, ahelyett, hogy megtanítottak volna elmondani, hogy miért is sírsz, hogy szavakkal fejezd ki a bánatod. Vagy legalább is ez jellemző a legtöbb fiúra, férfire, akiknek a szülei még mindig ezekben a régi jelszavakban hisznek, mint katonadolog. Nem is csak ezért, hanem genetikusan is a nőknek jobb a kifejezőkészségük, szóval többszörös hátrányból indulsz, de tanulható és fejleszthető minden, még mindig. Aztán arról ne is beszéljünk, hogy a világ legjobb kifejezőkészségeivel és -képességeivel rendelkező nők is zavarba jöhetnek mind a kamaszkor kellős közepén, mind traumatikus események után, hát még ha a kettő egybe is esik netán, azaz mindannyiunknak vannak olyan pillanatai, amikor nehéz kifejeznie szavakkal magát, mert akkora érzelmi káoszban van. Ez teljesen rendben van, vegyél mély lélegzeteket, alapból is, hogy a hosszú légzéssel meg is nyugtasd magad, meg hogy friss levegőt is vigyél az agyadba, és hagyd, hogy a dolgok leülepedjenek, szavakká formálódjanak. Nekem pl. az írás is segít, akár gépen, de pláne tollal papírra, én mindig is kiírtam magamból mindent, az, hogy látod a leírt gondolataidat és érzelmeidet már megint hatással van rád, hiszen csoda, hogy a fejedből valami a papírra vagy a képernyőre kerül, akár megosztod valakivel, velünk vagy mással, akár csak magadnak írsz, hogy kiírd magadból azt, ami zavar, segít az írás, próbáld ki! Én pl. tollal írtam papírra rengeteget, amelyet aztán összegyűrtem és kidobtam, néha el is égettem, és jobban éreztem magam utána, mert kiírtam magamból azt, ami zavart.

Értem én, hogy nem szereted azt, amikor megkapod, hogy alacsony az önértékelésed, önbecsülésed, de nem kell hozzá szakembernek lenni, hogy bárki lássa, hogy aki úgy bántja saját magát a szavaival, mint ahogy te, amilyen nem kedveseket írsz magadról, az pontosan azt tükrözi, hogy mit gondolsz te magadról. Egy egészséges önbizalmú ember nem bántja saját magát, nem nevezi értelmi fogyatékosnak saját magát, legfeljebb érzelmileg sérültnek, mert elképzelhető, hogy te is tán csak az vagy, annyi, de annyi érzelmi sérüléssel, hogy már azt sem tudod, hogy hol kezdődött.

Én tanultam némi pszichológiát, de nem vagyok szakember, meg van saját tapasztalatom is terápiáról, ami volt nekem jó is, nem jó is, de szóval én érdeklődöm a pszichológia iránt és alapvetően érdeklődöm az emberek iránt is, érdekel, hogy ki mit miért csinál és neked is szeretnék segíteni.

Az életnek mindig van értelme, hiszen valami oka van, hogy megszülettél, csak lehet, hogy még te sem tudod, hogy mi az. Talán azt már te is tudod, hogy hogy készül a gyerek, hogy készültél te: édesapád hímivarsejtjei milliói közül pont te akartál az első, amely édesanyád petesejtjével találkozott, hogy megszülethess. Szerintem semmi sem véletlen és te is okkal vagy ezen a világon! Ártatlan lélekként fogantál meg, születtél, szeretetre és elfogadásra éhesen, aztán az élet ki tudja, milyen sérüléseket okozott neked, tán éppen a szüleid által, akik tán még ha jót is akartak, vagy legalább nem rosszat, mégis rosszakat is tettek neked tán. Okkal vagy ezen a világon, tudod már, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Mitől leszel híres, hogy ismeri meg a világ a neved?

Ne bántsd magad, hanem lásd magadban az ártatlan újszülött énedet, aki voltál! "Bocsáss meg mindent magadnak, egyszer úgyis elévül, semmi rossz nem tart örökké, végül megszépül!" (Kowalsky meg a Vega)