Mi van ha tényleg bipoláris vagyok? Nagyon félek ettől, van ebben bármi jó?

Másfél évvel ezelőtt kórházba kerültem és ott kaptam ezt a diagnózist, bár csak papíron, nekem nem mondták. A rossz élmény miatt mind a gyógyszert, mind a kontrollt visszautasítottam. Azóta csak annyit foglalkoztam a témával, hogy szinte állandóan arról olvastam - mindent amit lehetett, még szereztem is olyan beszélgetőtársakat, és minél többet megtudtam, annál jobban akartam még. Viszont kb. idáig azt hittem, hogy valójában csak beképzelem magamnak, főleg amikor egyedül vagyok. Most viszont mintha pont került volna az egész végére egy könyv által, tulajdonképpen annyira magamra ismertem (és csak ez a könyv által, pedig mindent is elolvastam erről. Akit érdekel ez a magyar könyv, privátban leírom). Nagyon kevés emberrel tartok kapcsolatot, sose voltak barátaim, de akikkel igen, azok szerint nagyon negatív vagyok. Mi van, ha valahol tényleg emiatt nem működik nekem se párkapcsolat, se az, hogy állásom legyen végre? Jelenleg azt érzem, hogy egy napom olyan hullámzó, mint egy görcs - ha itthon vagyok egyedül, kiesek a való életből, rámjön egy erős halálvágy, ami állandó unalomból, reménytelenségből, és ürességből ered. Aztán magamra erőltetek egy pozitív hozzáállást és azt, hogy ne legyek már ennyire érzékeny mert ez nem jó, és akkor kicsit 'visszajövök', de máris vár a visszaesés, és így rángat. És ez idővel már csak rosszabb lesz, ismerem ennyire ezt a kórképet, még gyógyszerrel is elviselhetetlen és egyetlen megoldásuk az ilyen embereknek a halál.