Depressziós lennék? Vagy ez hiszti, lustaság mint a szüleim mondják?

Több mint fél éve kezdődött az egész, egyszerűen azóta nem tudok lelkesedni semmi iránt. Eddig olyan jól ment minden, gimiben kitűnő voltam, sportoltam, voltak barátaim, boldog voltam. Felvettek egyetemre a rég ámított szakra, de nem tudtam neki örülni. Pedig kisgyermekkorom óta arról álmodtam.

Azóta diagnosztizáltak egy krónikus autoimmun betegséggel és ugyan nem súlyosak a tuneteim, de nem igazán használnak a gyógyszerek és még kilátástalanabbá vált az életem, félek, hogy kiszolgáltatottá válok. ráadásul súlyos betegségektől és az orvosoktól, kórháztól is rettegek beteges mértékben, hipochonder vagyok. Tervezni nem merek semmit, mintha nem lenne már jövő hónap, jövő év.

Tele voltam tervekkel, reménnyel, most meg egy semmirekellő lettem. Napi 10-12 órát is képes vagyok aludni, gyakran egész nap nem csinálok semmit, nincs kedvem rendet rakni, sokszor felkelni sem. És nagyon sokat sírok.

A családomat állandóan veszekedni hallom. Máshogy nem tudunk semmit megoldani. Engem csak kinevetnek, szerintük színlelem, hogy bajom van és lusta hisztis vagyok.

11 éves koromtól kezdve évekig étkezési zavaraim voltak, anorexiával kezdődött, majd bulimia stb. Akkor nem kaptam semmiféle segítséget, a családom is állandóan csak kiabált velem mert nem eszek, azóta is állandóan konfliktusok vannak az étkezés körül. Valahogy önerőből sikerült kijönnöm ezekből, mert elkezdtem sportolni. De az elmúlt hónapokban azt is abbahagytam.

Barátaim már egyáltalán nincsenek, az egyetemen nem sikerült senkivel összehaverkodnom, mindenhová egyedül kell mennem. Egyedül a családom van, akikre számíthatok. Nagyon ragaszkodom hozzájuk, de úgy érzem, már a terhükre vagyok.