A munkaundor minden esetben a legsúlyosabb pszichiátriai kórkép?

Eléggé el vagyok idegenedve a társadalomtól, de nem olyasmi miatt, minthogy szorongok vagy fóbiáim lennének, introvertált vagyok, de kisebb társaságokkal jól érzem magam, mikor akadnak. A probléma mindig ott van, amikor a felszínes témákból előjönnek a mélyebb témák boncolgatása.

Talán a legjobb szóval kultúrcsövesként lehet engem jellemezni. Nem dohányzom, nem drogozom, mértékkel fogyasztok alkoholt és elvből nem szeretek kéregetni emberektől, hiszen ők is dolgozó, adórendszer sújtotta emberek, akinek adni illene (Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor és társai) azok úgysem adnának, a közelükbe sem lehet férkőzni.

A civil szervezetektől szintén igyekszem távol maradni mert többségük valami vallási dologba akarna belevenni, meg vannak a nagyon elesett, leépült, főleg idős emberek, akikkel nem lehet mit kezdeni meg a pofátlan alkoholista kéregetők, ezekkel nem akarnék vegyülni.

Én meg ott vagyok kontrasztként a nem büdös, nem koszos életerős fiatal, akit szeretnének visszaintegrálni a társadalomba. De én nem akarok oda beleintegrálódni, mert hányok tőle, az egész gazdaság működésétől.

Nem akarok semmilyen hivatalba regisztrálva lenni, nyilvántartva lenni, mert mikor voltam is én jöttem ki rosszul belőle. A leghányingerkeltőbb viselkedés számomra, amikor valaki úgy tesz mintha segítene, felkarolna, közben meg nem nyújt KOMPLEX segítséget.

Úgyhogy jó ideje magamnak oldom meg a lakhatásom, táplálékom és minden mást.

Sok a szabadidőm, sokat is olvasok. És rájöttem, hogy valójában a boldogságom egyetlen beárnyékolója, hogy jó lenne havi bizonyos összeg (mondjuk 50 000 Ft) amivel számolhatok. Pl. havonta dolgoznék 3-4 napot és ennyi. Az alapjövedelem egy utópia meg ha mindenki kapná, akkor pont annyival kerülne többe az élet, ahogy a minimálbér-emelések se növelik a pénz vásárlóértékét.

A NAV-os bürokratikus mocsokság miatt pedig lehetőségem sincs ilyen keveset dolgoznom, hiába lenne munkáltatói oldalról ilyesmire is igény, nehéz lenne lepapírozni.

Néha hirdetnek olyan alkalmi munkát, ami tényleg alkalmi, nem csak napi bejelentéses meg eldobható KFT-s havi 250+ óra tényleges (ha megfelelsz), meg persze jutalékos üzletkötős MLM-esek minden mennyiségben.

És valahogy nem találtam még olyan embert, aki érti, átérzi, hogy lehet így élni és közben boldog vagyok. Sosem cserélném el még arra se, ha valaki azt mondaná, hogy itt van havi 1 millió, de cserébe heti 5 napot dolgozz érte és élj úgy, mint a többség, 200 ezres albérlet vagy lakáshitel, fizess mindenért és következő hónapban kezdődik elölről. Maximum azt nézném, hogy mennyi pénz megmaradna az 1 milliós fizetésből és abból milyen sokáig ki tudnám húzni utánpótlás nélkül.

Amikor bármilyen, mások szerint kényelmes munkám van, én küszködöm lelkileg, depresszióssá válok és az öngyilkosságon gondolkodom. Ha belegondolok, hogy a normális, átlagos emberek életét kéne élnem úgy, hogy fizessek mindenért, legszívesebben megszűnnék létezni vagy elpusztulva látnám az egész bolygót.

Ha lenne lehetőségem eutanáziára, akkor kérném, de csak azért, mert ilyen világban kell élnem, amilyen.

Ha viszont valahogyan tudnék szerezni csak ilyen tényleg havi 50-60 ezer Ft-ot fixen, amivel számolhatok, akkor boldog lennék, mert nem kéne kattognom azon, hogyan oldom meg bizonyos szükséges kiadásaimra az anyagiakat, nem kerülnék bele abba a gondolati spirálba, ami frusztrál, hanem élnék tovább boldogan a saját kis világomban.