Megrögzött félelem az egyedülléttől?

A helyzet az hogy habár tisztában vagyok vele hogy ez nem normális, fogalmam sincs hogy pontosan mivel is tudhatnám a jelenleg bennem hömpölygő káoszt amennyire csak lehet széjjel oszlatni.

Rengeteg évem mert már rá arra a korábbiakban hogy napjaim túlnyomó részét totálisan magamba zárkózva töltöttem el. Nem számított az hogy hétvége volt-e vagy éppen ünnepnap, a szűkcsaládomon kívül szinte soha senki nem maradt meg hosszabb távon is úgy mellettem hogy az adott emberről idővel ne derült volna ki egy-két kevésbé pozitív jellemvonás. Ígérgetések voltak persze, a szavahihetőség azonban valahogy mindidáig szinte mindenkinél elmaradt.

Voltak borzasztóan mély pillanataim amikoris konkrétan nem voltam képes meglátni a fényt semerre sem abban az egy bizonyos alagútban. Olyankor az esetek túlnyomó részében az a tompa, enyhén lüktető belső fájdalom mely szó szerint amúgy minden nap velem volt valamilyen szinten a többszörösére erősödött és általában csak gombóccal a torkomban feküdtem az ágyamban, várva hogy az egész ismét tompulni kezdjen.

Kismilliószor találtam magamat olyan helyzetben hogy konrkétan nem akadt ember kihez pár szót szólni tudhattam volna, a szüleim előtt azonban ezekről a dolgokról én soha egyetlen szót sem beszéltem. Nem szerettem volna őket bármiként is felizgatni, nem szeretném azt hogy bármennyire is aggódni kezdjenek miattam.

Évekig tartó hosszú periódus volt ez. Időről időre mindig voltak pillanatok amikor már kezdtem elhinni hogy talán vége lehet egyszer már ennek az egésznek, mindidáig azonban sajnos viszonylag hamar rá kellett mindig arra döbbenjek hogy mindez csak a képzeletemben játszódhatott le olyanformán mint ahogyan én azt a lelki szemeim előtt mindig már jó előre látni véltem. Magyarán akárhányszor azthittem hogy kijuthatok végre a gödörből valamilyen hatás mindih visszalökött engem egyenest a legmélyébe.

A reményt azt próbáltam soha el nem veszíteni és amennyire arra csak képes voltam igyekeztem megőrizni a pozitivitásomat is. Persze ez egyáltalán nem bizonyult feltétlenül mindig egyszerűnek.

Aztán annyi hosszú év után most csillant fel legelőször az életemben az a bizonyos remény aminél már konkrétan érzem azt hogy ez valami egészen másnak lehet már valóban a kezdete. Olyan emberek társaságát kezdhettem el hirtelen élvezni akik között jól tudom magamat érezni, akik előtt adhatom önmagamat és akiket tiszta szívemből vagyok képes én is mostmár szeretni.

Valami azonban mégsem okés.

Rá kellett hogy döbbenjek már korábban is néhányszor hogy én elkezdtem betegesen rettegni konkrétan attól hogy egyszer majd teljesen magamra maradok és hogy nem is lesz akkor már majd kihez segítségért fordulnom. Elkezdtem rettegni az egyedülléttől, attól hogy az emberek elkezdenek majd lemondani rólam.

És ebből egyenlőre sajnos most se nagyon tudok még úgy érzem lejjebb adni pedig tényleg nagyon igyekszek. Elkezdtem ezekhez az emberekhez ragaszkodni, de olyan szinten hogy az már talán betegesnek is elmehet. Nekik ezt persze soha nem említem mert az én problémámat semmi pénzért sem akasztanám egyikük nyakába sem, viszont azokban a percekben amikor éppen nem velük beszélek egyre csak azon kezdem el magamat mindig kapni hogy ismét már csak az évek óta bennem élő túlgondolásommal kezdek el újabb harcokat megvívni. Elkezdek olyan dolgokat beképzelni amik nem is léteznek, olyan elméleteket gyártani amik egytől egyig mind hamisak és csak belsős félelmekből táplálkoznak.

Elkezdem azt gondolni hogy mi van hogyha egyszer ők is megpróbálnak majd elhagyni. Hogy mi van hogyha mégse vagyok elég jó.

Persze tudom hogy ennél nagyobb marhaságot nem is igen mondhatnék hisz majdhogynem minden nap kommunikálok velük, de valahogy mégsem vagyok képes ezeket a belső hangjaimat teljesen leállítani. Elkezd felemészteni a bizonytalanság, a rettegés és emiatt elkezdek úgy viselkedni mint akinek elment a józan esze. Olyan tudok ilyenkor lenni minthogyha nem bíznék bennük pedig ez nem így van. Akárhányszor ilyen vívódásokon kapom magamat hirtelen elkezdem magamat nagyon durván elszégyellni, majd aztán jön egyfajta harag is saját magam felé amiért ilyen baromságokat gondolok ezekről a számomra fontos emberekről hogy elhagynának engem.

Elkezdem magamat hibáztatni, majd rögtön utána el is kezdek általában megoldás után kutatni a fejemben hogy miként is tehetnék ennek az egésznek egyszer ‘s mindenkorra pontot a végére. Mert én nem akarok ilyen ember lenni.

Tudom hogy jó emberek és az összes csillagot képes lennék értük lehozni az égboltról ha arra lenne szükségük. Nagyon szeretem őket és szeretném ezt olymódon tudni kezelni ahogyan azt ők megérdemlik. Hálás vagyok nekik amiért így kihúztak a mély gödörből. Csak ne rettegnék ennyire attól hogy egyszer majd esetleg újra visszaeshetek oda..