Problémák káoszába kerültem, nem bírok az agyammal! Mit javasoltok átütő erejű mentális megtisztuláshoz/nézetváltoztatáshoz?

Sziasztok! Segítséget kérek, mert kezdek bekattanni és nagy a baj! Elnézést, hosszú lesz.

Mit javasoltok átütő erejü mentális megtisztuláshoz, nézetváltozáshoz?

Kezd szétszakadni körülöttem a világ, hónapok óta igyekszem kontroll alatt tartani de elértem egy küszöböt és szétestem. Már egy bad trip maga a valóság és közben jól tudom hogy az egész egy felfokozott érzelmi állapot miatt van, a belvilágom feketesége már mindent átformál és mindent ezen keresztül látok és értelmezek. Nem tudom ez mennyire érthető. Elfáradtam, távol akarom tartani magam a külvilágtól, az emberektől, a lakótársamtól, mindentől. Magyarán kerülök mindent és a szobába zártan húzom meg magam. A lakótársam kérdezgeti hogy hogy vagyok, de nem tudom megmondani mert csak ürességet érzek. Ilyenek történnek, hogy meglátom, hogy véletlenszerűen új cuccok kerültek a konyhába elönt a pánik és kiaadok. Dühroham tör rám, ha bármilyen hibát látok a lakáson, ha meglátom az igénytelenül elöl hagyott szemetet, mosatlant, már nincs erőm a lakótársam helyett kidobálni az ő szemetét vagy az ő koszos tányérjait arébb pakolni mert minden úgy teszi le, hogy útban legyen. Dühroham tör rám az igénytelenség legapróbb jelére (nem vagyok tisztaságmániás, csak túltelítődtem azzal hogy itt ez vesz körbe és én pakolászom az ő koszos cuccait) Mindent egy ellenséges erőnek érzékelek! Elveszítettem a bizalmamat! Ha átadom magam az érzéseimnek, akkor a konyha látványától már csak a gyomorgörcsöt érzem. Úgy látom, hogy az egyetlen megoldás, ha minden érzelmi köteléket elvágok, és leválasztom magamat a külvilágtól. Annyi mindent köszönhetek Neki ill. az életnek, annyi mindenért lehetnék hálás. Szeretnék igazságos és hálás lenni, de nem megy. Csak ezt a sok rosszat látom. Egész életemben “túl nagy egó” dologgal küzdök. Irreálisan sokat gondolkodok magamról, rossz periódusokban mindent a saját perspektívám szerint érzek a világból elveszítem a racionalitásom, általánosságban dominálni szeretném a helyzeteket.

Én alapvetően egy élménykereső, életre vágyó ember vagyok. Szeretek túrázni, felfedezni a természetet. Szoktam futni. Szoktam hideg vízbe merülni. Lejárni a tengerpartra fagyos időben is (nem Magyarországon élek). Szeretem a természeti elemeket, a szelet, a napfényt, a vizet, a sziklát, a tüzet. Olyan apróságokra tudok elmerülten rácsodálkozni, hogy milyen a függönyön átszűrődő fény a falon. Szeretem a zenének átadni magam, táncolni rá. Ha meglátom, hogy süt a Nap, mindig eszembe jut, hogy menjünk le sétálni.

Valójában kb 9 hónapja nem voltam sehol túrázni. Télen, drámai látképek között, havas tengerparton, tűz mellett borozva, minuszokban kint aludva, a természet tenyerében ébredve - ez elmaradt idén. Már nincs tél.

A gyásza fájdalmas, és nagyon kell küzdenem vele hogy fel bírjam dolgozni.

A fájdalom 2 oldalról támad. Egyik. Fontosak a közösségi élmények, bár tavaly februárban voltunk kint, de idén lakótársammal (plussz info vele kicsit mélyebb a kapcsolat, mondjuk baráti) sehova mert ő azt mondta fázik és új hálózsákot kell vegyen. Mindig ezt mondta, én pedig vártam. Vártam és vártam és vártam, míg végül elmúlt a tél. Őrjítően sz.r érzés. Egy hatalmas csalódás, ahogy a Róla kialakult nézetem,igazságom megtört.

Egyébként sem kezdeményez szinte semmit, de belefáradtam abba, hogy mindig én vagyok a kezdeményező, meg mindig én gondolkodok a másik ember helyett.

Minden nap 12-15 órát ül egy helyben egy hatalmas TV nagyságú monitor előtt. Neki ez így elég. Nem akarok bele menni mit gondolok erről… Mindig olyan képzettársításaim vannak ezzel kapcsolatban, hogy szinte érzem, átélem saját magamban, ahogyan az az ember elsorvasztja magát.

Igazából ezzel is küzdök. Hogy miért, miért kell nekem folyton átélnem saját magamban mindent, ami nem is az én posztom volna???! Miért kell úgy éreznem, hogy azért mert ő “sorvasztja” magát, én is elsorvadok? Miért kell az ő lustaságát vagy rendetlenségét úgy érzékelnem, mintha engem húzna vissza a lustaságba és az élettelenségbe?

A gyászolásom, fájdalmam másik oka pedig… Önismereti krízis, ami egy nagy rakás sz.rkupacként jelenik meg. Mert hát mutogathatok a másik emberre, hogy 9 hónapja nem voltunk túrázni brühühü, és miatta van hogy idén kimaradt nekem a tél. Na de. Ha tényleg annyira akarom, ha tényleg annyira szeretem azt a kinti túrázást, meg hóban alvást, ha tényleg annyira őrülten szenvedélyesen rajongok a természetért, akkor miért is nem mentem egyszer sem ki??? Mi van ha valójában én sem akartam eléggé? Akkor meg miért csapom be magam, és miért egy másik emberre projektálom ami bennem is ugyanúgy ott van?

A dolgot az súlyosbítja, hogy tavaly 5 hónapot töltöttem a vadonban, de már annyira távol kerültem a vadonban lévő életemtől, hogy akkor végül is "kemény voltam", mára viszont teljesen lecsúsztam, mióta visszatértem nem mentem sehova túrázni, és dührohamot kapok ha meglátok pár mosatlan edényt. A két életem már annyira elétr egymástól, hogy szinte törést okoz az önismeretemen, és nem tudom hogyan illeszthető össze, vagy hol vagyok benne én.

Tudok magyarázkodni. Tudom mondani, hogy ezúttal nem egyedül akartam menni, hanem közös élményként megélni a telet. De ha a közösségi élmény fontosabb volt, mint a kifelé húzó erő, akkor ez nem szenvedélyes rajongás a természet iránt.

Mindig arra vágytam, hogy ha van egy eufórikus élményem azt egy másik emberi lénynek is megtudjam mutatni, az eufória felé vezető kulcsot a kezébe tudjam adni.

Hogy fejlődjön, hogy proaktív legyen.

Ez egy mély depressziós völgy amiben most vagyok. Eltelt 10 évembe sokat fejlődtem pszichológiailag, egykoron csak a számítógép előtt léteztem, kézzel fogható élmények nélkül, tapasztalatok, ingerek nélkül elzártan. Nem fogok részetesen bele menni milyen voltam, mert az újabb 1 oldalt tenne ki, csak higgyétek el, hogy brutál sokat fejlődtem ahhoz képest. Volt egy látomásszerű élményem párszor az utóbbi időben, hogy egy szakadék szélén lógok, és bár kapaszkodok, de felhúzni magam nem tudom, de még nem is zuhanok le, de érzem, hogy hajszál választ el tőle és félek.

Nem akarok visszacsúszni oda ahol régen voltam. Az egész életem arról szól, hogy ne legyek ott ahol régen voltam, ne legyek beteg újra.

Hálásnak kéne lennem, mert én tényleg egy csomó jót kapok a sorstól és az emberektől.

Szenvedek a saját magam igazságtalan nézeteitől.

Nem is egyedi eset, mert akárkivel laktam előbb-utóbb valamilyen problémát mindig kitalált az agyam ellene, ami végül elviselhetetlenségig fokozódott és iszonyodva, elmenekülve leléptem. Hogy már minden zavar az illetőben, az is ha nem akkor megy aludni, mikor én, ami abszurd. Nem először élem meg ezeket az érzéseket. Mindig ez van. Szóval már csak azért sem költöznék el.

Meg hogy ítélkező és elváró vagyok. Szerintem ez a kulcsa a dolgoknak, ha valahogy lecsökkented az ítélkező énedet, akkor megszűnnek a szenvedéseid. És ehhez muszáj, hogy valami legyen, ami átkapcsolja az agyamban az áramköröket.

Csak ugye nagyon nagyon magányos vagyok. Jelenleg hosszú ideje senki nincs akivel közös élményeket - közösen átélt élményeket! - tudnék szerezni. Nem csak a túra, az csak egy része. Igazából régóta én vagyok az egyetlen akiben meg van az, hogy rácsodálkozik a világ apró dolgaira, aki euforizál ha két méterre szöknek a hullámok a tengeren, vagy én vagyok az egyetlen aki élvezi a zenét, átérzi a zenét, és táncol rá.

A magány elképesztően súlyos formája amikor konkrétan az érzelmeidben vagy magányos.

A lakótársam-barátommal leépült a kapcsolatom közös pozitív, proaktív élmények hiányában már végül semmi nem marad az ő személyéből az agyam számára, csak az itthoni dolgok, amikről már írtam.

Hiszen már csak elől hagyott szemetet, meg széthagyott tányérokat lát az elmém, hiszen semmi más nem történik már kettőnk világában, a valóságunknak már kizárólag ezek az alkotóelemei. (ő mindenkivel ilyen zárkózott, rajtam kívül nem találkozik emberekkel, állítása szerint szívesen megy velem bárhová, ha kezdeményezek (csak megelőzve az olyan kommenteket, hogy biztos nem kedvel engem)) Ha a kapcsolati valóságunknak, ha az összeköttetéseinknek már csak ezek az alkotóelemei (igénytelenség, lustaság, számítógépfüggőség. Mára erre a 3 komponensre szűkült.) hogyan is érezhetnék mást az ő személyéből?

Belebetegedtem az élmények hiányába, a szocializálódás hiányába, a magányba, az ingerek szegénységébe, az elzáródásba, és most ez, hogy elérte a maximumát egy olyan loop-ba kerültem, hogy már az agyam sarkall arra, hogy elzárjam magam a szocializáció elől, az ingerek elől, a külvilág elől. Még neki is megírtam hogy a hétre offos vagyok nem megyek futni. Már nem mosolygok, elfogyott az arcmimikám, minden figyelmem arra összpontosul, hogy elzárjam magam. Szinte nem eszek, hogy ezzel is minimalizáljam, hogy a konyhába kelljen mennem. (De étvágyam sincs)

És hogy tulajdonképpen hagyjam, hogy magával rántson a mélység ami ellen küzdöttem, és hagyjam, hogy olyanná váljak mint ő.

Tudom, hogy sok szerteágazó dolgot írtam le, de ezek most egyszerre támadnak rám.

Belefáradtam abba hogy ő sosem kezdeményez semmi közös programot, csak 15 órán át ül, miközben én az ő szemetét dobálgatom.kifele.

Abba, hogy még a zenét se tudom közösen élvezni senkivel.

Belefáradtam az önismereti krízisembe is, hogy már nem az vagyok aki fél év vadonban töltött idő alatt voltam, hogy magamnak se felelek meg!

De lehet hogy mindent csak az ítélkezéseim mondatják velem, amik meg akarják mondani mi a jó és mi a rossz. És nem győzöm hangsúlyozni hogy sokkal de sokkal hálásabbank kéne lennem, mert van okom rá bőven, mégsem tudom érezni.

Szóval… Valami ötlet?