Introvertált vagyok, vagy szociális fóbiám van?

Szó szerint félek az emberektől, ám nem mindenkitől. Valahogy megérzem, ki jó ember, ki “ártalmatlan”, azokkal nem félek kommunikálni sőt, kifejezetten közvetlen vagyok velük, olyankor teljesen más ember vagyok. Mondani sem kell, hogy ők vannak kevesen, a többi embert pedig kerülöm, mert kellemetlen számomra kommunikálni velük. Olyannyira, hogy félek. Legyen az szomszéd, rokon, bolti eladó, bárki. A legrosszabb a munkahelyeimen volt! Mindig elhatároztam, hogy az új helyen más lesz, ott tisztalappal indulok! Azt is alaposan megterveztem, hogyan fogok viselkedni, mit fogok mondani, de az első pár óránál tovább soha nem tudtam kivitelezni :( Aztán jött a szokásos hallgatagság, kedves mosolygás, rövid szavak kibökése és mindig ez a vége! Ettől egy idő után elkezdenek hülyének nézni, majd megutálni és kiközösíteni. Most is épp ez történik.. Hétfőn kezdtem az új munkahelyemen. Kedvesen fogadtak, örültek nekem, én is kedves voltam velük, bemutatkozásnál mindenkinek tudtam mondani valami vidám kedvességet, kicsit elbeszélgetni velük, illetve reflektálni arra, amit ők mondtak. Minden jól alakult, de nap felénél, kifogyott belőlem az ötlet s az energia (nem tudom máshogy körbeírni) Aztán ezért rám tört a szégyen érzet, és erős félelem és onnantól alig jött ki belőlem néhány mondat és ez ment egész nap. A nő, akire rábíztak, lelkesen magyarázta, mutogatta, mit hogy kell, én pedig mindenre csak annyit tudtam reagálni, hogy jó, rendben és oké. Onnantól nem voltam kommunikatív és ez ment egész nap, ezt ő észre is vette, láttam rajta. Másnap pedig már reggeltől ilyen voltam, már akkor féltem, hogy mit mondjak majd neki, válaszoljak neki, miről beszélgessek. Nem is sikerült a nap.. Ugyanaz a hallgatagságom ment egész nap, iszonyatos volt. Ennek aztán híre ment lassan az egész melóhelyen, mondhatni körbe ért a hírem. Az egyik legrosszabb az, hogy akikkel az elején jóban voltam és jól elbeszélgettünk, akik ugye rendesek és “veszélytelenek” és szívesen nyitottam feléjük, már azok is elfordultak tőlem a “hírem” miatt. Amikor hozzájuk szólok, éppen hogy csak válaszolnak egy-egy szóban, rövidre zárják a beszélgetést. Ezen kívül elkerülik a velem való kommunikációt, sőt engem is! Még csak öt nap telt el, de már rosszul vagyok a helytől emiatt. Rendesen félek, amikor a többiek viccelődnek, röhögnek egymással, mert olyankor még szembe tűnőbb, hogy én milyen egy hallgatag, béna selejt vagyok! Egy szót nem tudok hozzátenni ezekhez az évődésekhez és máshoz sem. Ezért aztán elkezdem szégyellni magam és félni, hogy észreveszik, mekkora selejt vagyok, amitől aztán még jobban elkezdek félni és nem merek megszólalni, de egyébként ötletem sincs, hogy mit mondhatnék. Nem tudom elképzelni, mások hogyan tudnak mindig valami frappánsat odaszólni a másiknak, folyamatosan, meg annyit beszélgetni. Mi lehet ez a durva introvertáltság/szoc.fóbia nálam? Nem voltam mindig ilyen, volt idő, amikor nyitottabb voltam, de az fiatal koromban volt. Akkor se voltam egy fő szó szóló, de mindig megtaláltam azokat az embereket, akikkel tudtam jóban lenni, csapatot alkotni, vidámkodni. Amikor a kislányom megszületett, illetve már a terhességem alatt anyukám meghalt rákban, a gyerekem apja nem akart gyereket, így egyedülálló anya maradtam mire a baba 5 hónapos lett, nem számíthattunk rá és azóta sem. A két féltestvérem anyu halála után összefogott ellenem és elárultak, kisemmiztek, később apukám is meghalt. Nincs senkim, a kislányt tök egyedül neveltem fel, mindezektől nagyon rosszul vagyok, lelki beteg vagyok. Kiválthatták ezek a traumák nálam ezt az emberektől való félelmemet? Minden igyekezetemmel se tudok felül kerekedni rajtuk :( Jah.. a mai nap margójára: a nőnek, aki betanított, ma volt az utolsó munkanapja, ennek fényében elbúcsúztatták egy röpke 15 percben. Pezsgőt bontottak, koccintottak, de nekem nem szóltak. Csak néztem egy ideje, hogy hova tűnt mindenki. Épp vittem be hátra a poharakat és akkor láttam, hogy ott vannak. Kb. 10 ember, sorfalat állnak, pezsgőznek, a nő beszédet mond és nevetnek. Nem volt mit tenni, letettem a tálcát és a sor szélére álltam. Eltelt pár perc, mire a búcsúztatott hölgy megkérdezte, hogy én is kérek-e pezsgőt. Igent mondtam, de nagyon kínos volt. Mondott rövid beszédet, közben mindenkire nézett, csak rám nem. Utál! És a többiek is, mert már tudják, milyen “béna, hülye”

vagyok. Mi bajom van? Szerintetek miért vagyok ilyen?