Voltatok már katatonikus állapotban? Amikor az idő úgy pereg, hogy észre sem veszitek? Hogy egyik pillanatban még január van, a következőben meg már április?

Szerintem az nem erősít meg, amit túlélsz. Én túléltem... Legalábbis fizikálisan még létezem, habár már lelkileg szinte halott vagy, a pszichém meg összeroppant. De nem vagyok erősebb. Szerintem Márainak van igaza, ezektől az ember megnyomorodik, és a lelki fájdalmak a halálra készítenek fel, ezért hívják ezeket a lelki problémákat "kishalálnak", mert ilyenkor mindig kicsit meghalsz. És ezekből a "kishalálokból" nincs igazi felépülés, mert az ember egyre nyomorékabb lesz lelkileg. Én szinte már halott vagyok lelkileg. Ezért nem látom értelmét sem a létezésemnek. Az tény, hogy nem vitatható el még most sem, hogy tehetséges ember vagyok, aki viheti valamire, de a lelki halállal elmúlt az örömvágy, már semminek se örülök az életben, semminek, de semminek, és soha nem is fogok már. Már csak emlékezem az örömre.

Párkapcsolati problémám volt,elvesztettem anyámat, de azt is mondták, hogy túl sokat dolgozom. Gyakorlatilag egész nap dolgozom, ahogyan mások is, még ha nem is nehéz a munkám,már kezdek belefáradni. De nem is tudnék otthon lenni, épp ma mondtam a munkatársamnak. Jobb is, ha nem vagyok egyedül.

Egyre nyomorultabbul érzem magam. Néha természetes nyugtatót veszek be. De egyre mélyebben elfordulok ettől a világtól, és egyedül az vigasztal, hogy a festészetben és a képzőművészeti pályámban vigaszt nyerek,mert egy másik dimenzióban lehetek.

Utálok ezen a világon lenni, és ahogy te is mondtad, én is azt látom, hogy az emberek kegyetlenek, gonoszak egymáshoz, nem tisztelik egymást, és alig tudják szeretni egymást.

Hogy lehet így élni? Ha negyven lennék, azt mondanám, hogy mindegy. De huszonnégy évesen :S, ez tragikus. Sokat tanulok, és építem a képzőművészeti pályám is, de egyszerűen úgy érzem, hogy nem megy. Sokszor azt érzem, hogy már nem bírom. Pedig rádöbbentem az utóbbi hónapokban, hogy nem leszek öngyilkos, rádöbbentem, hogy végig fogom csinálni. Még soha semmit nem láttam be ilyen nehezen, és fájdalmasan, mint ezt a tényt, hogy tovább kell csinálnom, nem halhatok meg.

Nem vagyok amúgy szerencsétlen ember. Munkám van, van házunk testvéremmel, szóval fedél van felettem. Tanult nő vagyok. Sőt még szeretem is a munkám, sőt még ki is fizetnek :D. Sok mindennel lekötöm magam, de hiába, akkor sem érzem jobban magam. Sok mindennel foglalkozom.

Nem direkt idegeskedem, fogalmam sincs, miért csinálom.Egyszerűen nem tudok belenyugodni a hiányába, és hogy többé nem látom.Képtelen vagyok elhinni, hogy mielőtt meghalok,nem láthatom még egyszer, mielőtt meghalok nem adhatok utoljára neki puszit.A legrosszabb,hogy elkezdtem fantáziálni.Megpróbálok rajzolni,meg verset írni,hogy ne fantáziáljak,mert az nagyobb fájdalmat okoz,ha meg a földön vagyok.Nem tudom,most mi lesz.Tudom,hogy sose lesz jobb teljesen,de talán picit elviselhetőbb lesz élet, bár már mindig sz@ar lesz.