Tévképzet, vagy van valóságalapja ennek a bezártság dolognak?

Ha sok a szabadidőm, szokásom belemerülni 1-1 témába amiről elolvasok minden fontosabb írást, azzal kapcsolatos filmeket nézek, utánaolvasok dolgoknak és maximálisan beleélem magam a világába, legyen az a viktoriánus korszak, a maffia, vagy a középkor.. bármi. A mostani 1 hét szabadidőmben is ezt tettem, a téma nem fontos, viszont az annál inkább, hogy, mikor ezekbe a témákba belemerülök szinte gyerekjáték az életemet elképzelni bennük, világossá válik miket kellene csinálnom, tisztán körvonalazódnának a lehetőségeim, szinte értelmet nyerne az életem, mert tudnék dönteni. Miután belemerültem egy témába, elfogynak az anyagok és velük együtt a szabadidőm is, folytatom az életem egy hatalmas lendülettel, hiszen miért lenne bonyolultabb a jelen, bármelyik témánál is, mikor oly könnyedén navigálódtam bennük? Minden simán megy, de pár nap/hét (ez változó) elteltével azon kapom magam, hogy teljesen kifacsarodott az a lelkesedés amivel indultam és nem értem, hogy miért, hiszen az én életem is csak egy történet, miért nem tudok olyan könnyen elérni dolgokat, mint ahogy otthon elképzeltem? Miért félek dolgokat kimondani, miért akad el a szavam, egyáltalán miért lepődöm meg bármin is, hiszen gyakorlatilag MINDENT láttam már. Tulajdonképpen azt csinálhatnék amit akarok, mert a legeslegrosszabb dolgot ami történhet velem is láttam már valamilyen formában és nem félek tőle. Mégsem csinálok semmi említésre méltót...