Kb.180 fokban megváltozott az emberekhez való viszonyom. Miért lehet ez? Esetleg egy pszichológus tudna segíteni? Lent írok többet. Kérlek titeket, h olyan írjon akivel már előfordult hasonló!

Középiskolában jól éreztem magam, voltak barátaim, volt egy kialakult baráti köröm, nem voltunk sokan, de jó volt. Bekerültem főiskolára, nagyon szerettem volna beilleszkedni. Azt tudni kell rólam, hogy aliglátó vagyok 4-5%ot látok össz-vissz, az embereket nem ismerem fel csak a hangjuk alapján. Az elején, amikor bekerültem, akkor próbáltam barátkozni úgy, hogy akit megláttam, hogy egyedül van, és ott állt mondjuk az előadó előtt, odamentem hozzá beszélgetni,aztán ez a taktika persze elég gyorsan csődöt mondott, kis idő elteltével már mindenki csoportokban állt, én meg csak annyit láttam, hogy vannak ott emberek, de fogalmam sincs, hogy kik azok, kb. mintha 10 egyforma piros bábut látnál egy kupacban, vagy nem is tudom hogy magyarázzam. A lényeg, hogy nagyon-nagyon sokat voltam egyedül, kicsit több mint egy évig, ahogy álltam mondjuk egy terem vagy az előadó előtt, mindig vártam, és mosolyogtam, hátha valaki akivel egy csoportba vagyok odajön. Haladtak el így előttem az emberek, nem jött oda az első, gondoltam nem baj, majd talán a következő, és csak így ment ez szinte mindig. Pedig egy-két ember konkrétan azt is tudta, h nem ismerem fel, meg amúgy is látszik, hogy mi a szitu. Na a lényeg az az, hogy kb 2-3 hónapja ez a reménykedés teljesen megváltozott, rettegek, hogy nehogy odajöjjön valaki. Bár nem tudom mitől félek, úgy se fog odajönni senki. Ott van a nagy tömeg az előadó előtt, én meg néha úgy érzem, hogy innen most el tudnék futni, bárhol lennék, csak ott nem akarok. Valamelyik órán leült mellém egy lány, szólt hozzám két szót, én meg alapjáraton nagyon barátkozós típus vagyok, úgyhogy elkezdtem beszélni hozzá, de utána meg egész orán olyan szinten zavarban voltam, kb. alig írtam le bármit is abból, amit mondott a tanár, totál nem bírtam odafigyelni. Van pár biztos pont az életemben, az ő társaágukban nem vagyok zavarban, viszont ha ismerősökkel találkozom, akkor jópár esetben van az, hogy azon izgulok, hogy nehogy valami rosszat mondjak, meg hogy nehogy valami olyat mondjak amiről majd a közös ismerőseinkkel beszélni tudnának rólam, meg ilyesmi. Nagyon nem szívesen járok már közösségbe, edig régebben meg az ellenkezője volt teljesen. Próbáltam erőltetni a dolgot mostanában, nem rég volt egy előadás az egyik egyetemen, sajnos ott is összefutottam egy ismerősömmel, egész estés sírás lett a vége... Most vizsgaidőszak van, és annyira hihetetlen ez az egész ami van, itthon vagyok, semmi bajom nincs, viszont iskolaidőben már szombat reggel félek, hogy nem sokára hétfő... Elég sokszor félek vagy ideges vagyok, vagy nem is tudom mi ez, a szivemnél meg a gyomromnál érzem, pedig igazából nincs semmi különlegesebb oka...vagy semmi olyan amire konkrétan azt mondanám, hogy na most emiatt ideges vagyok, persze max. az, hogy már megint iskolába kell mennem. A tanárokk nagyon nagy része kb. vagy úgy viselkedik órán mintha ott sem lennék, vagy a kettes a legjobb jegy, amit kinéznek belőlem, egyedül a matektanszéken kedvesek kb. a tanárok, ott létezik az a szó, h esélyegyenlőség, sehol máshol az egész iskolában, hiába kérem a tanárokat év elején, h segítsenek annyival, hogy mondják hangosan amit írnak a táblára, nem igen érdekli a legtöbbet, meg tudnék még mesélni rengeteget... Nem volt olyan gyakorlat, amin legalább egyszer ne sírtam volna el magam a félévben, csak úgy csendesen persze,de folytak a könnyeim. Vagy a nemtörődömség miatt, vagy a kedves tanár óráján meg amiatt, hogy ő kedves, próbál segíteni, mégis lemaradtam. Kb. mostanában amiatt is nagyon meg kell erőltetnem magam,hogy a közeli barátaimmal tartsam a kapcsolatot normálisan...

Bocsi a regényért, csak annyira szeretnék visszaváltozni,és nem igen tudom, hogy kihez fordulhatnék segítségért.