Borderline szindrómás betegek válaszát várom! Mit gondoltok saját magatokról?

Én is hasonlókat érzek, de az is jár a fejemben, hogy erről én is tehetek. A betegség kialakulásának okait ismerve, ha nagyon akarnánk, szerintam megváltoztathatnánk a dolgot. Nem kellene annyira magunkat okolni, és lekicsinyíteni, mert ennek az egésznek nem mi voltunk a legfőbb okozói. Viszont ennek a tudatában, levéve a terhet magunkról meg lehetne változni (szerintem). Csak nagyon kell akarni!

Ti nem gondoltok erre?

A 2. írásodban megfogalmazottak 100%-ig igazak rám is.

Ugyanezeket érzem és gondolom, mint te.

Jó lenne egyszer végre a saját talpunkra állni!

Lehet , hogy nem mi tehetünk erről az egészről, de az idő előrehaladtával, már egyre jobban mi leszünk a probléma életbentartói, ha nem változtatunk.

Egyszer sikerült kilépnem ebből a szörnyű állapotból, mert találtam egy olyan szeméjt, aki értelmet adott mindennek. Ugyanis teljesen elhittem hogy van Isten. Nem hiszitek el, de az valami fantasztikus volt! Mindent spontán oldottam meg, békében voltam magammal és az egész világgal. Le sem tudom írni. Ez akkor szűnt meg, amikor az agyam elkezdett azon járni, hogy mi van, ha ezt az egészet csak én képzelem? Rámtört a kétely, azóta sem találom a helyem.

Egyszer tehát sikerült, de valószínű az volt a titka, hogy egy kifogásolhatatlan értékrend alapján kezdtem élni. És működött. Elképzeltem, hogy van aki mindent értékel bennem, s így nem zavart, ha az emberek ezt észre sem vették. De mivel ez az egész bizonytalan lett a számomra, az értelme veszett el, ami nélkül nincs hajtóerő.

Ha van hozzáfűznivalótok, csak nyugodtan írjátok meg!

Szia 12:52!

Én is úgy érzem, hogy egy cipőben járunk.

A barátkozással is hasonlóképpen vagyok, mint te.

Az is igaz, hogy másoktól várom a megerősítést, olyan megbízható személyektől, akik fontosak nekem.

De ha belegondolsz a betegségbe, akkor ez egyértelmű, hogy így van, hiszen ez a velejárója. Arra kellene talán rájönni, hogy ez mitől alakult ki. A betegség legfőbb okozói, a környezeted, de leginkább a család, és azon belül a szülők. Tudomásul kell venni, hogy ez így alakult, ez van, az időben nem lehet visszamenni, hogy alakítsunk rajta. Az a legnagyobb bajunk, jelen pillanatban, hogy ahogyan felnőttünk, és ráeszméltünk lassan arra, hogy ezt mások tették velünk, (sokáig csak magamat hibáztattam) azóta egyre inkább ezen lovagolunk, és nyalogatjuk a sebeinket. De ha belegondolunk, hogy akik minket felneveltek, ők is csak emberek, hibákkal, és egyéb keresztekkel, nem varrhatjuk teljesen az ő nyakukba. Ők is valaminek, v valakinek a hatására lettek olyank, amilyenek.

Ennek tudatában pedig, a döntés a mi kezünkben van.

Nem könnyű, főleg egyedül, biztos eszmei, és szellemi háttér nélkül. Ell kell kapni egy vezérfonalat, de olyant, amit nem kell elengedni, olyant amiben legbelül is megbízunk. Nekem ez volt az Istenhit. Makulátlan, de ha nem hiszel benne, vagy csak nem igazán, akkor nem működik.

Abban biztos vagyok, ha valami módon meg lehetne tudni, hogy van Isten, akkor azonnal megoldódna az összes problémám, és tudnám mit kell tennem. De nem lehet! Talán ha meghalunk, de az túl késő. Valamit mégis lépni kell!

Tudjátok, azon is gondolkodtam, hogy ha nincs is Isten, akkor is az a tanítás és norma a legjobb a szeretetről, amit a Biblia közvetít. Nem tudok jobbat. Ha máshogyan próbáltam élni, (jelenleg is ezt teszem) mindíg zsákutcába jutottam. Ebből az állapotból két irányba lehet kijönni. 1. Teljesen érzéketlenné válsz a többi ember iránt, annyira, hogy bármi is történjék, minden hidegen hagy, és éled a magad felelőtlen, gátlások nélküli, szabad életet, de valószínű egyedül, v esetleg hozzám hasonló értéktelen emberekkel együtt, belenyugodva, hogy ez van, nem tehetek semmit, minden le van tojva. 2. Mepróbálok az általam leginkább elfogadott normák szerint közeledni az emberekhez, az összes fellelhető jó tulajdonságom segítségével, aktiválásával. Vagy nem csak az emberekhez, hanem mindenhez.

A kettő között az a különbség, hogy az első variáció eleve kudarcra van ítélve, ha a normális életre való esélyt nézzük, de a másodikban, bármi megtörténhet, pozitív értelemben.

Esélyt adunk magunknak, hogy boldogabb lehet az életünk, és a pouitív hozzáállás amúgy is több reménnyel kecsegtet, és másokat is vonz.

Ezt pedig talán úgy a legeredményesebb, ha az élet szemlélete olyan, mint az igazi Istenhívőké. Nem rágódik sokat a baján, elfogadja magát és mindenkit, nem hibáztatja a többieket, és nem kelti a feszültséget, ami újabb problémák előidézői lehetnek. De ezt nem ragozom tovább, inkább mondok 2 könyvcímet, amikben ezek tökéletesen le vannak írva. Szeretetkönyv, Titkos tanítások. Mindkettőt Müller Péter írta. Én ezeknek a hatására lettem egy darabig tökéletes hívő, és "tökéletes ember". Nagyon elmentem a hit irányába, (ami nagyon jó volt) de összedőlt, amikor jöttek a rossz gondolataim. Pedig az az életfelfogás a világról, mégha Istent nem is vesszük bele, akkor is a legteljesebb, legjobb. Egyszerűen nem tudok olyant, aki többet tudott volna erről mondani, v hozzátenni, mint ahogyan Müller Péter a könyveiben írja.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy én már meg is tudnék változni, de ezeket a gondolatokat, ahoz nagyon el kell, kellene mélyíteni magamban. Én most itt tartok.

Privát levélről lehet szó, de talán ha itt látják az írásokat, mások is bekapcsolódhatnak, akik esetleg már előrébb járnak mint mi, és hasznos tanácsokat is kaphatnánk tőlük.

Egyenlőre úgyérzem, most mindent kiírtam magamból, más nem jut az eszembe.

Ha valami mégis kimaradt volna, majd bepótolom.

Szerintem egyenlőre írjunk csak itt.

Sokáig tartott míg a fentieket megfogalmaztam, és már nem tudom követni, hogy megszakadt-e valahol az elkezdett eszmefuttatás, és esetleg a végére valami teljesen más irányba kalandoztam, ezért elnézést kérek. Elég fáradt is vagyok, úgyhogy nincs erőm visszaellenőrizni, de a lényeg talán benne van.

Ha van észrevétel, írj! Írjatok!