Miért teszem ezt magammal? Tényleg nincs kiút?

Mindenkinél játszadozom a határral, akivel megismerkedem... mintha muszáj lenne, hogy tudjam, mennyire "fogad el" az illető. Ha nem tűr, otthagyom, ócsárolom, oltom és piszkálom. Próbálom úgy, hogy ne tudjon "elérni", csak közvetetten. Lényeg, hogy érezze és fájjon neki.

Aki viszont elbírja a lelki baromságaimat, azzal mint egy kiskutya... képtelen lennék hazudni, átverni vagy bántani.

1 villamosra képtelen vagyok egyedül felszállni, mindig kell mellém valaki, aki fogja a kezem. Mintha erre hajtanék folyton, ezért lépem túl a határt mindenkinél. Mintha megállás nélkül keresnék egy embert, valakit, aki folyton mellettem lesz.

4 évig terheltem egy ismerősömet a lelki baromságaimmal, aztán otthagytam. Hozzá se szólok. Hiába viselt el, nevetett a baromságaimon, leült velem sörözgetni, meg is akartam ölelni, amikor piás voltam.

Borderline-osnak érzem magam, a tünetek nagyon nagy része igaz rám, de egyben azzal próbálom magam nyugtatni, hogy ellógtam egy magyaróráról, amikor ezt vettük + sokan mondják, hogy ez az a betegség, amiről mindenki azt hiszi, hogy igaz rá.

Velem másképp van. De ezt nem akarom elfogadni.

Párszor otthon falat vertem ököllel mérgemben, szorongásomban, napi feszültséget így vezettem le. Aztán megvágtam magam. Elmentem orvoshoz, begipszelt, másnap azzal dicsekedtem, hogy belém kötöttek én meg visszaütöttem akkorát, hogy elrepedt a csont.

A legutolsó ilyennél nem mondtam senkinek semmit, csak hogy "elestem gördeszkázás közben", aztán röhögtem magamon. A többiek is rajtam. Hazafelé REMÉLTEM, hogy az ismerősöm kérdezősködni fog, de nem így volt. Fogalmam sincs, miért? Vagy csak én élném meg ezeket a dolgokat annyira mélyen és ilyen apró baromságokat csak én tartanék annyira fontosnak? Pl. egyszer a kutyám kiszaladt a kocsik közé és úgy éltem meg, mintha megállt volna az idő. Máskor meg odaszaladt 2 gyerekhez, akik ültek egy padon, ott ugrándozott, azok meg belerúgtak és elküldték onnét az állatot. Ez nagyon fájt. Odamentem, pofán vertem az egyiket, aztán hazafutottam a kutyusommal.

Mostanában meg járok csengetni a volt ismerősömhöz. Csak ő tudja, egyszer meglátott az ablakból, pont egy kis helyen, ahol átsiettem a kutyáimmal. Azt hittem nem fog gondolni arra, hogy képtelen vagyok nagyobb kerülőt tenni, de hát tévedtem.

Nagyon nagy szükségem van segítségre, mégsem vagyok hajlandó kérni, mert félek, hogy visszaélnének vele. Félek, hogy valaki ellenem fordítja mindazt, amit megosztok vele. Inkább szenvedek és tűrök, valahogy próbálok kiutat keresni, de egyre nehezebb.

Miért teszem ezeket? Ennyire kényszerbeteg lennék? Hogy segíthetnék magamon? Pszichózisban szenvednék? Kórházi kezelésre van szükségem? Senki meg nem mondaná elsőre, hogy mennyire szociális fóbiás, társaságban szorongó senki vagyok.