Nagyon kevés embert tudok szeretni, ez normális?

Egy kéz nem kellene hozzá, hogy megszámoljam, hány ember iránt táplálok valódi érzelmeket. Ez addig nem tudatosult bennem, amíg el nem kezdtem nézni a Dexter c. sorozatot, és rájöttem, hogy az életem 95%-ában én is csak egy szerepet játszok. Ettől kicsit megijedtem. De való igaz, hogy a kapcsolataim nagy része puszta formalitás, nem valódi kapcsolat. Ezt talán az is mutatja, hogy nem vagyok egy megosztó személyiség, mindenkivel jóban vagyok, a legtöbb ismerősömmel felszínes és konfliktusmentes a viszonyom. Hiszen általában még annyira sem számítanak nekem, hogy elkezdjek velük vitatkozni, ha ellenkező véleményen vagyunk, inkább rájuk hagyom, hogy minél előbb megszabaduljak tőlük, és ne kelljen magam konfliktusokkal fárasztani. Úgy vettem észre, hogy egy idő után erre a többiek is rájönnek. A legtöbb kapcsolatom tökéletesen indul, de aztán elér egy szintet, ahonnan nincs tovább, megcsömörlik. Onnantól a másik fél számára én vagyok "a lány, aki jó fej, vidám, de valójában senki nem ismeri", és talán ők sem tudják megfogalmazni, hogy mi is velem a probléma. Én tudom, valahogy tudat alatt is távol tartom magamtól őket, nagyon kevés információt adok ki a valódi énemről.

Ha el is megyek szórakozni valahová, nekem legtöbbször az is fárasztó "meló". Akárcsak Dexternek, ez nekem is hozzátartozik a szerepemhez, amit nap, mint nap játszom, csak azért megyek el egy-egy meghívásra, hogy ne legyek feltűnően fura.

Kevés olyan ember van az életemben, akiket tényleg kedvelek, akik láttán valódi mosoly terül szét az arcomon, és tényleg jól érzem magam velük. De teljesen őszinte és közvetlen még velük sem vagyok. Lehet, hogy pszichopata vagyok? A legfőbb jellemző szinte tökéletesen illik rám:

"A pszichopata a többi embert tárgynak tekinti, akiket manipulál és kihasznál, úgy, ahogy többségünk egy csavarhúzót vagy egy papírzsebkendőt használ. A szociopata gyakran agresszív, nem érez empátiát (bár megjátszhatja) szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt."

Bár agresszív nem vagyok, de lelkiismeretem az nincs, legalábbis nem tudok róla. Az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy "papírzsebkendőnek" használjam az embereket, átgázoljak rajtuk, az az, hogy tudatosan állítok magam elé korlátokat. Nem azért, mert átérzem, hogy ez, vagy az a másiknak mennyire fájhat, hanem mert... nem akarok szemét lenni, nem akarom, hogy utáljanak. Viszont remekül tudom manipulálni az embereket a saját számíze szerint, de a fenti korlátokat betartva, tehát csak addig megyek el, hogy ne ártsak senkinek. Ez valami betegség?