Mondjam el a pszichológusnak, hogy mit érzek vagy várjak, esetleg hallgassak és majd elmúlik?

Pár hónapja járok a "dokihoz" és nagyon-nagyon szeretek járni. Sokat segít, legalábbis a szorongásomon már nagyon sokat segített. Egyszer már majdnem abba is hagytuk a terápiát, mert jobban lettem, aztán viszont visszaestem és kértem, hogy folytassuk tovább. Persze más oka is volt, hogy erre kérjem, mert valamit eltitkoltam előle, de most már ezt is kezelésbe vettük.

A lényeg, hogy egy jó pár hete itt "belül" megszólal egy vészcsengő, ami arra figyelmeztet, hogy talán több kárt teszek, mint hasznot azzal, hogy továbbra is járok a "dokihoz". Ugyanis kezdem megszokni, sőt, már meg is szoktam, hogy minden héten hozzájárok, szeretek is járni, mikor ott vagyok olyan jól érzem magam. És mivel ismerem magam így tudom, hogy ha ennek vége, akkor úgymond szenvedni fogok, mert annyira fog hiányozni az egész.

A pszichológusom egyébként egy nő, korban kb. 30év körüli, nagyon fiatalos. Viszont a beszélgetéseink során sokszor feljött a leszbikusság kérdése is. Ezen egyébként már túl vagyunk, de félek, hogy ha elmondom neki, hogy mit érzek most, akkor félre fogja érteni. Egyébként nem tagadom, nagyon megkedveltem pszichológust, de tudom, hogy Ő az orvosom és nem a barátom. Éppen ezért soha, semmilyen személyes célzást vagy kérdést nem tettem fel neki, szigorúan csak orvos-beteg kapcsolat van közöttünk.

Szóval kérdésem, hogy volt valaki hasonló helyzetben, és ha igen, mit tett? Vagy tanácsok? Bármi?