Van egy lányismerősöm, aki bipoláris depressziós. Segítőkész voltam vele, amit ő félreértett. Eközben én is depressziós vagyok, de ezt ő nem tudja. Elmondjam ezt neki?

Találkoztam vele, beszélgettünk, és azt hiszem, bejövök neki. De utána nem kerestem. Többször felhívott telefonon és beszélgettünk. Megkérdezte, hogy miért nem találkozunk, beszélgetünk többet, vagy hogyha nem érdekel, akkor miért vagyok vele olyan segítőkész. Azt kérte számon rajtam, hogy mindig egy kicsit segítek, de nem többet, nem akarok találkozni vele, csak úgy beszélgetni.

Igazat adok neki, csak egyrészt annyira nem jön be, hogy járni akarnék vele, másrészt pedig, ő nem tudja, hogy én is depressziótól szenvedek, igaz, nem a bipoláris fajtától. Én is tudom, hogy furcsán viselkedek, de én máshogy. Úgy érzem, ennek semmiképpen nem lenne jövője, mert neki is vannak gondjai, nagyon instabil, én meg állandóan aggódok, gyakran megvetem magamat, és rossz az énképem. Úgy érzem, ezek így külön-külön is problémás dolgok, de egy ilyen kapcsolat valóságos puskaporos hordó lenne. Ettől még persze elmondhatnám neki, viszont én, ellentétben vele, nem is beszélek erről, csak a pszichológusommal. Úgy érzem, semmi nem oldódna meg attól, hogy megbeszélnénk a problémáinkat, sőt, minden csak rosszabbodna, mert csak nagyobb figyelmet fordítanánk rá. Úgy érzem, ebben az esetben nem működik a matematikai szabály, miszerint mínusz meg mínusz egyenlő egy plusz. Vak nem vezethet világtalant. De egy részem mégis elmondaná neki, csakhogy megértse, miért nem keresem a társaságát. Ti mit gondoltok erről?