Ez már depresszió? Lentebb kifejtem, kérlek ne ítélkezzetek, nem könnyű, és egyre rosszabb.

Hát..nehéz ügy,de nem megoldhatatlan!

1. Menj el egy pszihológushoz. Neki megnyílhatsz,gyakorlott ebben és még titoktartás is köti.

2. Menkeket el szüleiddel orvoshoz. Vérvétel és/vagy egy MRI vagy CT jó lenne mivel egy hormonálisbzavar simán okozhat ilyetelyet egy kicsi tumor idéz elõ. Most me ijedj meg! Nyugi ez normális. Az a jó ha kiderül. És a vérvétel a TSH(hormonok) kimutatja hogy melyik hormonból van túl sok vagy túl kevés.

3. Legyél barátokkal. Ha nincsenek akkor szerezz. Neked kell nyitni feléjük.

4.pasizz!!!! De most komolyan.

En ezeket tudnám ajánlani illetve gy teázus elbeszélgetõs estét a szüleiddel.

Szia. Nos a problémád régóta tart. Ez nem feltétlenül depresszió, inkább szorongás és szociális fóbia. Én is így nőttem fel. Én is éreztem ezeket, amiket most te. Ami az én esetemben pozitív volt az az, hogy a szüleim meghallgattak és segítettek. Rajtam is állandóan az uralkodott, hogy megfeleljek másoknak. Haveroknak, tanároknak, stb. Aztán egyszer széthulltam. Nem bírtam. Irány a pszichológus.

Ezt tedd te is. Mindenképp menj el szakemberhez. Ez nem jelenti azt, hogy bolond vagy, a pszichológus nem "dilidoki", azért van, hogy SEGÍTSEN. Az sem jelenti, hogy gyógyszerrel fognak tömni és zombi leszel. Beszélgetni fognak, meghallgatnak.

Mit gondol más rólad? Én is így voltam. De tudod mit? Leszartam, hogy mit gondolnak.

Ehhez persze segítség kell. Nagyon fiatal vagy, menj szakemberhez. Az ilyen esetek mély nyomokat hagyhatnak amik kihatnak a további életedre. Ami jó a dologban, hogy a betegséged (igen, ez egy betegség) gyógyítható, rendbe jöhetsz de ezért TE kell lépést tegyél. Hidd el tudom, hogy mennyire nehéz ilyenkor lépni. Nem volt könnyű de meglásd az első beszélgetés után jobb lesz.

Ami még nagyon fontos: egyáltalán ne szedj be semmilyen gyógyszert amit nem az orvos írt. Az otthoni nyugtató meg efféle baromságok nem fogják a dolgot megoldani. LÉPNED KELL.

Nem tudom ki milyen diagnózist ragasztana erre, bennem több is felmerült, de nem vagyok szakember, nem foglak bélyegezni, akkor sem ha te pont ezt kérded. És nem, nem vagyok benne biztos, hogy ez depresszió, de lehet akár az is. De te nem jutsz előrébb akkor sem ha azt mondom az.

Bennem az írásod alapján az merült fel, hogy szerintem sosem sajátítottad el igazán, hogy hogyan kommunikálj jól másokkal, hogyan legyél közösségben. Ez egy olyan dolog amit többnyire nem tudatosan, de megtanulunk. Másoknak pedig küzdeni kell azért, hogy megtanulják, mert valami félrecsúszott. Én úgy érzem az általad adott infók alapján, hogy minden forrása az, hogy nem tudsz rendesen kommunikálni. A baj az, hogy bizonyos szempontból a szüleid se tudnak, szóval nem annyira furcsa hogy te se, hisz az otthoni közegből jössz. Ez az egész nem a te hibád, de ha a problémát felismered, onnantól már neked kell tenned a változásért. Mindenképp keress fel pszichológust, és nem azért mert depressziós vagy, hanem mert meg kell tanulnod kommunikálni, társas légkörben lenni és ebben egy szakember rengeteget segíthet. Továbbá ott lehetne egy biztonságos légkör amit senki sem vesz el tőled.

Anyukádnak próbáltad már a pszichológus gondolatát is felvetni? Egyébként amikor a vagdosásod kiderült és hogy anyád ezzel tart sakkban... Nem mondtad, hogy nem jó kedvedből csinálod, és hogy próbálja már elképzelni, hogy mennyire fájhat a lelked, ha ilyesmit csinálsz? Egyébként meg mondja el apádnak. Talán ő értelmesebben reagál és rájön, hogy nem szidás, hanem segítség kell. De te is jelezd nekik nyugodtan, mondd hogy le akarsz állni, de problémáid vannak és egyedül nem kell, csak vigyenek el egy pszichológushoz és megoldod és nem lesz több ilyen. Vagy ha a szüleid nem segítőkészek, akkor a suliban próbálj egy tanárral, esetleg az ofőddel beszélni és ő segíthet a szülőknek a megfelelő üzenetet közvetíteni, talán csak tőled nem akarják meghallani, az ilyesmi előfordul. Az a legegyszerűbb, ha mindent tagadnak és nem beszélnek róla, de egyben ez a legrosszabb döntés is és te ettől szenvedsz a legjobban (mondom úgy hogy az én szüleim is ezt csinálják, csak picit másképp). Nem félj elismerni hogy baj van és hogy segítség kell, attól nem vagy rossz ember. Sőt bátor és erős vagy, hogy küzdesz és változtatni akarsz. Kitartás!