Feküdjek be a pszichitriára? Szerintem attól sem lesz jobb. Lent

Igyekszem röviden: 27 éves nő vagyok,egy kis faluban élek vidéken, egy éve szakított velem a párom, rá egy hétre elvesztettem az állásomat is, és kénytelen voltam visszaköltözni anyámékhoz. Mikor gyerek voltam apám engem is meg anyámat is folyton vert, a fejemet is, egyszer annyira, hogy azótafolyamatosan szédülök, ha vízszintesben kerülök. Ezen kívülmindig mondta, hogy én basztam el a z életét, mert megszülettem és kénytelen így együtt lenni anyámmal. Azt is mondta, hogy úgyse viszem semmire, meg amúgy is csak egy hülye nő vagyok aki majd elbassza egy férfi életét. Örökké csak veszekedésre és ordítsára emlékszem, amióta csak az eszemet tudom. Testvérem nincs. Most se jobb, csak már nem ver. Anyám mindig tűrt nem láttam mást, csak azt, hogy áll ilyenkor egy helyben meg sír. Máskor meg hirtelen nagyon szerették egymást, meg engem is, körbeugráltak engem is meg egymást is, aztán megy minden előről. Nem egyik hétről a másikra, hanem naponta képes ez változni. Elvégeztem egy sulit, amit utálok, csak apám kedvéért.Sose szerettem a szakmámban dolgozni ( jogi suli, de csak papírtologató voltam eddig, de a jog se érdekel..) -de tavaly óta munkát se sikerlt találnom. Nem is bánom..nincs erőm semmihez, de van, hogy feldobott leszek, utána vissza nullára. A legjobb barátnőm tavaly férjhez ment, elköltözött, már ő sincs mellettem. El kellene innen szabadulnom, de képtelen vagyok rá, úgy érzem én már soha nem leszek senkinek se elég jó.Mindig apám hegyként magasodó kioktató képe van előttem, hogy engem úgyse fog senki szeretni. Hát, nem is szeretett eddig senki, csak anyám a maga módján, én se szeretem magamat. Ez csak a jéghegy csúcsa,, de ha mindent leírnék nagyon hosszú lenne. Pedig képes voltam lediplomázani, két nyelvbl is nyelvvizsgát tenni..de most már sokszor egy mondatot nem tudok elmondani, van hogy sírásba török ki,és félek emberek közé is menni. Kezdem teljesen feladni, sokszor öngyilkos gondolataim vannak. A memóriám meg...bentfelejtem a kulcsot a zárban, a tejet a kenyereskosárba teszem, a szívem pedig egyideje már össze vissza ver, vagy nagyon dobog. Félek pszichiátriára menni, a gyógyszerektől. Össze kellene szednem magam, de nem megy. Szeretnék önerőből kilábalni ebből. Sokszr megfogadom, hogy többet nem panaszkodom, de nem bírom elnézni azt se, hogy anyám is szenved, vele néha tudok őszintén beszélgetni, de mindig csak azt mondja, mennyi mindent máshogy csinálna, csak nemrég jött rá, hogy apám teljesen elnyomta őt is meg engem is. Sajnálom, kicsit össze vissza lett az írás, és még tudnék írni, de félek, hogy így is hosszú lett...