Nem bírom tovább. MINDENKI lecsúnyáz. Teljesen magam alatt vagyok, és már tönkreteszem saját magam. Mihez kezdjek? (Többi lent)

Már nem tudom kihez kéne fordulni...pszichológus? Mondjam el a szüleimnek? Tanácstalan vagyok...

Először is a kinézetemről annyit, hogy egy 14 éves (nemsokára 15éves)karcsú lány vagyok, szép az alakom, ezt szokták rajtam dicsérni, szóval nem ez a probléma. Ápolatlan sem vagyok, sőt nagyon igényes! ...De az arcom...Utálok tükörbe nézni.

Általános iskolában is volt egy osztálytársam aki utált, valami olyan miatt aminek az okát én magam sem tudom. Ez az osztálytárs rengetegszer célzott arra, hogy milyen csúnya vagyok. Mindig ezzel piszált. Akkor nem törődtem vele, mert úgy gondoltam, hogy mivel utál ezzel csak bántani próbál. De nem jött össze neki...ha azt mondta rám, hogy csúnya azt egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Soha nem foglalkoztam vele.

Aztán elballagtam... A gimnáziumba ahova kerültem az szörnyű helynek bizonyult számomra. A suli a környék iskoláinak a legalja, én magam sem tudom, hogy hogyan kallódhattam el oda. A lényeg, hogy ha mentem a folyosón, vagy a suli környékén akkor az ottani többi iskolás beszólogatott, hogy "Hu, de csúnya". "Nézd már de csúnya"...stb. De volt, hogy olvastam a folyosón amikor valami idősebb fiú odajött hozzám és a szemembe mondta: "Csúnya vagy!" Utána röhögve elment. Már akkoriban is sokat sírtam. Aztán elkezdtem lógni...A jegyeim romlottak, pedig én nagyon jó tanuló vagyok, de egyszerűen, ez a rengeteg vélemény nagyon sértő volt. És ugye mire következtetek? Arra, hogy egy csöppnyi esély sincs arra, hogy van a kinézetemben bármi szép. Ennyi ember véleménye/kinyilvánulása után már egyszerűen el se hinném, ha valaki azt mondaná: "Szép vagy"....

Végül 1 hónapot bírtam ott. A szüleim látták, hogy nagy a gond, így áthoztak egy másik iskolába. Egy viszonylag erős suliba. Az első héten itt is magambafordulva szomorkodtam, aztán kezdtem megnyílni! Kellemes az iskola környezete, kedvesek az emberek. Hogy is mondjam...ide inkább a műveltebb diákok járnak, és ez meg is látszik. Még a 2. héten összebarátkoztam két évfolyamtársammal. A legjobb barátaim lettek! Az osztály egyik legjobb tanulója voltam, imádtam bejárni az iskolába a barátaimhoz, sőt még a tanórákért is odavoltam! Szinte minden egyes nap hoztam haza egy-egy jó jegyet. Aztán egy fiú udvarolni kezdett nekem. Ez nagyon nagyot dobott az önbizalmamon.

De végül, nem olyan régen éppen ott vártam a vasútállomáson mikor észrevettem, hogy egy osztálytársam is itt vár a haverjaival együtt, akikkel tudni kell, hogy nem egy osztályba járok, sőt nem is ismerem őket. Szóval, ott várok a vasútállomáson, ők nem messze ültek tőlem, sokszor röhögtek, majd elkezdett az egyik idegen srác sugdolózni. Elég jó a hallásom, így szinte mindent hallottam amit mondott.....: "Ott áll." "Az a barna, rövid hajú, szemüveges." "Húha, de csúnya". Erre osztálytársam felkiáltott: "Az az én osztálytársam!" Először kicsit dühösen szólt az idegen sráchoz, utána elkezdett röhögni. Az biztos, hogy rólam beszéltek...nekem van barna, rövid hajam, szemüvegem, és én vagyok az osztálytársa is (sajnos). Ott helyben bekönnyeztem, és legszívesebben bőgtem volna. Olyan érzésem lett hirtelen, hogy a múltam megismétli önmagát.

Hét elején már iskolába se mentem. Azóta se megyek be. A szüleimnek beadom reggelről, hogy iskolába megyek, de közben bezárkózom a szobámba és alszok, vagy fekszek és nézem a falat (tudom, hogy ennek előbb vagy utóbb meglesz a következménye...). Már egyáltalán nem szeretnék emberek közé menni. Mindenki azt lesi, hogy hogyan nézek ki. Egy ember mellett félek már elmenni, és még itthon a saját szüleim elől is takargatom az arcom. Mikor arra gondolok, hogy a valóságban megkell valaki előtt mutatoznom, vagy akár csak egy pillanatra kilépni a házból, akkor görcsbe rándul a gyomrom és meghánytatom magam. Tudom, valószínűleg betegnek hangzik, de nekem jó érzés...néha. Már azért ez pár hete így van, nem most kezdődött. Úgyérzem az életem minden értelme és célja eltűnt. Legszívesebben befizetném magam egy plasztikai műtétre...

Szüleim erről nem tudnak. Ők úgy tudják, hogy normálisan járok iskolába, minden rendben, és boldog vagyok. Igazából kicsit félek eléjük állni ezzel az egésszel. Félek attól, hogy ezekután máshogy állnak majd hozzám. Meg így is van elég gondjuk, nem akarom őket még ezzel is lestrapálni.

Arra gondoltam, hogy elmegyek egyedül pszichológushoz. Bár tartok tőle, mert nyilván nem jelenhetek meg a kórházban az arcomat eltakarva. Na meg ennyi idősen egyáltalán eltudnék szülői beleegyezés nélkül is menni? Mit javasolnátok, hagyjam ezt az egész dolgot, vagy szóljak a szüleimnek? Attól rettegek, hogy egyre lejjebb süllyedek.

Utálkozó válaszokat nem szeretnék. Kérlek, ne ítéljetek el!