Szülők! Ti hogyan élitek meg, hogy súlyos mentális betegsége van a gyereketeknek? (Depresszió, borderline stb. )

Nagyon nehezen. Elfogadással és elengedéssel. Nálunk nincs konkrét diagnózis, csak jellemző viselkedésformák. A gyerek nem fogadja el a kezelést. Az apja "megvédi a gonosz pszichiátertől" és szerinte most már ez elmúlik (öngyilkossággal való fenyegetőzés, dührohamok, vagdosás, kihívó viselkedés, mély szorongás, szeretlek-gyűlöllek viszonyok). Szerinte nem kell antidepresszáns a gyereknek, ő ezt nyilván sokkal jobban tudja.

Szóval mi benne vagyunk nyakig, apa "megvédi", én kezeltetném, közben a gyerek szívja meg, mert a középiskolai évei mennek így el.

A hogy derült ki-re ott a válasz. De én már egész kicsi kora óta pedzegettem, hogy valami nem százas nála, mert állandó viselkedési problémák voltak. Most viszont megjelentek a klasszikus leírt tünetek. Ha akkor kapok korrekt támogatást, jobb lett volna, mert a viselkedési problémái miatt én túlóvóan neveltem, a pszichológusok totál tévútra vittek vele, jobb lett volna sokkal következetesebben nevelni.

Nekem anyu adott olyan visszajelzéseket, hogy ő is nagyon korán látta a tüneteket, de nem mert beleszólni a dolgaimba. A lényeg, nem a nevelésétől lett ilyen.

A kezelést elutasítja. Én azt érzem, hogy kb mint a drogosoknál, akkor fogja elfogadni a segítséget, ha eléri a mélypontot. Jelenleg "kényelmes" neki a betegség, nem kell kezelnie az indulatait, és mindent kitolhat a környezetére. Én ezeket már nem hallgatom meg, és az elvárásaimat is egy átlag normális 16 éveshez igazítottam. Nem puhítom fel az elvárásaimat az ő kedvéért.

Sokféle érzés kavarog bennem, persze rengeteg szomorúság és önvád elsősorban.

Hát nekem gyerekkorom óta kényszeres gondolataim és cselekedeim vannak, 14 évesen elvittek pszichiáterhez, de csak mert az iskola kérte. Apám szerint hülyeség az egész, és hát semmi esetre sem akarta hogy gyógyszert kapjak, ezért nem vittek el a Vadaskertbe ahová elküldtek aztán. Anyámat úgy látom szenved tőle, de nem az az erős egyéniség aki aztán fogja magát és elvisz. Nagymamám vitt volna, csak elköltöztünk, így nem tudott. Eltelt 10 év, történt valami, ezért önmagamtól mentem orvoshoz és szedek gyógyszert már négy hónapja. Apám szerint hülyeség az egész és leakar arról beszélni hogy járjak meg ne szedjek hülye gyógyszereket. (már megbántam amúgy mert már jobban érzem magam de most már nem tudok kimászni a gyógyszerből.Lehet a gyógyszer miatt érzem jobbnak és ha nem megyek csak rosszabb lenne)

Évről évre rosszabb voltam, anyám szenvedett tőlem, de apámat nem érdekelte.

Aztán van apám öccse és a nagymamám, az meg alkoholista lett, de előtte se volt 100-as. Eléggé megszenvedte mamám ezt, de nagyon.

Genetika lenne? Teljesen hasonló mint én, csak a piát leszámítva mert én nem iszom. Nagyjából ugyanazokat csinálja mint én egymástól független, sokszor nem is tudjuk mit csinál a másik, nem beszélünk, nem találkozunk, más városban élünk. Mamámtól hallom mennyire hasonlitunk meg miket csinál és akkor magamra ismerek.

Igaz nem a gyerekemről, hanem az unokahugomról van szó, de végigcsináltam egy ilyen "menetet". Számomra az volt a legfontosabb, hogy tudja, akármilyen állapotba kerül én szeretni fogom. Ha a Bordeline miatt épp olyanja van szemétkedjen velem nyugodtan, ha két napig nem akar kijönni a szobából akkor ne jöjjön, stb. Én itt vagyok neki és mindig is itt leszek. Most bevitték pszichiátriára, ha esetleg kénytelenek kiütni valamivel és ágytálazni kell, húzom fel a gumikesztyűt.

Sok beteg mellett végigcsináltam a felépülést, muszáj tiszteletben tartani a beteget. Belátni, hogy ő most nem lát/gondolkodik/érez tisztán. Nem kellenek neki a jótanácsok. Egy jó erős "hátország" kell, ahová majd érdemes lesz hazajönni a pszichiátriáról.

Ezek betegségek (sajnos a depresszió manapság Magyarországon szinte nem is számít betegségnek, pedig rengetegen szenvednek tőle) legalább olyan súlyos betegségek mint a trombózis vagy az influenza. Azt kell felfogniuk a magyaroknak, hogy a lélek betegségei ugyanolyan súlyosak mint a fizikai betegségek.

Egy ismerősöm gúnyolódott az ilyeneken (csak unatkoznak és nem tudnak mást kitalálni, stb.) egészen addig amíg át nem élte az első pánikrohamát...